DiÓda

Ugye ismeritek ezt a dalt? … a szeretet lángja halványabban ég, de ha vigyázunk rá, nem alszik ki még… Ezzel a dallammal a fülemben ébredtem reggel, pedig évek óta nem hallottam már rádióban, tévében. Nem bírtam elhallgattatni a csilingelő zajt a koponyámból, így felkeltem és nekiláttam főzni. Átgondoltam közben az idei karácsonyt és ha már idáig eljutottam, az egész évet górcső alá vettem.
Úgy érzem, jó sokáig (de lehet, halálomig) ezt az évet mondhatom majd életem legboldogabb időszakának. Két gyerekes kismamaként voltam itthon idén, de már a kisbabás gondok nélkül. Nem volt kétségbeesésig tartó küzdelem az anyatejért, éjszakázás, hasfájás, a csemetéim el tudják mondani, ha valami gondjuk van és én egyre nagyobb arányban megértem azt (Liza azért ad még nyelvi fejtörőket). Lelkiismeretfurdalás nélkül bízhatók a nagymamákra, de már az apjuk is elboldogul velük – egyedül.
Kertet építettem a nyáron, rengeteg növényt ültettem és összesen húsz szem epret szüreteltem a gyerekeim nagy örömére.
Leküzdöttem a túlsúlyt, főként a lelkemről. Elfogadtam magam olyannak, amilyen és amikor a testemet formálom, a mozgás öröméért, nem pedig a görcsös fogyásért teszem. Évtizedes önértékelési gyötrelemnek vetettem véget.
Idén belejöttem a főzésbe, imádom, ha a gyerekeim két pofára tömik a kreálmányom – pedig sosem szerettem a konyhában tüsténtkedni. Karácsony másnapján, amikor a nagymamámnál gyűlt össze a család, én szolgálattam kétféle főételt, hogy levegyek a nagyim vállát nyomó terhekből. Előző éjjel nem aludtam az izgalomtól, féltem, elszúrom az ebédet. Végül remekül sikerült minden, nem csak az étel.
Sokat voltunk együtt a szeretteinkkel idén és ha rajtam múlik, 2012-ben még több családi összejövetel lesz. Szorosabbra fűztük a rokoni szálakat, sógornőmmel igazi családösszetartókká váltunk, részben betöltve az elhunyt Kata mama helyét. „Régi” családommal is elfogadóbb lettem, türelmesebb vagyok magányos keresztanyámmal, idős nagymamámmal szemben. A szüleim belerázódtak a nagyi, papi szerepekbe és szinte virulnak a szeretettől, amit a gyerekeimtől kapnak.
Feltöltekeztem az idén szeretetből. Kell is a tuning, mert 2012 számomra a munkába való visszaállás éve lesz, ha minden jól megy. Nem tudom, mihez kezdek (pedig 3 éve agyalok rajta) és ott a zabszem a popómban… Bátornak kell lennem, mint a fiamnak az első óvódai napon. De majd én is kérek tőle egy puszicsatát mielőtt be-, azaz inkább kilépek a „csoportszobába”!

Egészségben, szeretetben gazdag új évet kívánok Nektek!

Bár szerdán nem esett elég hó szánkózáshoz, sikeresen meghozta a kedvemet a karácsonyhoz. Már épp kezdtem kicsit kiégni a nagy várakozásban… Beugrott egy ötlet és ez teljesen felvillanyozott!
Napok óta zavart a tudat, hogy bár a gyerekeink rengeteg ajándékot kapnak majd, épp a szüleik nem raknak semmit sem a karácsonyfa alá. Nagyszülők, dédi, nagynéniék – szóval az egész család a szívén viseli a két legkisebb, a mi gyermekeink örömét és mindenki készül meglepetéssel. Jó rokonok révén egyeztetünk egymással a nagyobb ajándékokról, vágyakról, így tudom, kapnak majd a csemeték gyurmakészletet, kiskonyhát (ezt egyébként én vettem használtan a neten anyósom nevében, mert nem láttam értelmét újért tízezreket kiadni), kirakót, foglalkoztató füzeteket és még jönnek azok a meglepik, amiket nem kötöttek a szülők orrára az ajándékozó angyalok. Szerencsések vagyunk, hogy a családunk megengedheti magának ezt az ajándéktömeget, de az is igaz, a felnőttek szerényebben köszöntik egymást.
Nem láttam értelmét további játékokat vásárolni, csak azért, hogy mi is adjunk valamit a gyerekeknek, de egy aprócska moly ott motoszkált a fejemben egész héten.
Törni kezdtem a fejem, mit készíthetnék a gyerekeimnek ajándékba. Aztán eszembe jutott, nagyanyám, mit csinált nyaranta, amikor játékra vágytam. Megtöltött egy kiselejtezett zoknit búzával és babát készített. Ha hazamentem a szünetről, a babát a tyúkok örökölték, legközelebb úgyis csináltunk másikat. Nem volt két egyforma! 
Így én is nekiláttam zoknibabákat készíteni! Egy pár szőrős szobazoknit beáldoztam (nem olyat, mint Mama, lyukasat), a két babának majdnem egyformának kell lennie, mert veszekedés lesz! Megtöltöttem a zoknikat babbal, összevarrtam, gombból lett a szemük, filcből a szájuk és fonalból a hajuk. Lizáé a rózsaszín hajú, gyöngyszemű „baba” lesz (az idézőjel azért, mert inkább valami szörnyecskére hasonlít), Olivéré pedig a kék hajú, kék kockaszemű.
Nagyon büszke vagyok a műveimre, remélem, a gyerekek is értékelik majd! Az biztos, legalább nem kapok agyvérzést, amikor szétszedik azokat!

Nagyon várták a gyerekeim a Mikulást, ami végülis nem csoda, hiszen hetek óta mesékkel oltogatom őket a Nagyszakállúra. Hétfőn este Apa dolgozott, így nélküle készültünk a jóságos Télapó látogatására.

A gyerekek piros sitykát húztak, karácsonyi dalokat hallgattunk és mivel a szokásos játékokkal nagyon lassan telt az idő, kitaláltuk, sütit sütünk a Mikulásnak. Egyszerű linzer tészát gyúrtam, kinyújtottam, a gyerekek meg ünnepi formákat szúrtak ki, csillagokat, fenyőfát, szivecskét és holdat. A maradék tésztával kedvükre gyurmázhattak, a kacska nonfiguratív alakzatokat is tepsibe raktuk, kisütöttük. A sütiket lekvárral ragasztottuk össze, a tetejükre pedig cukorsziveket raktunk. Bámulatosan szép munkát végeztünk, már ha figyelembe vesszük, hogy három- és kétévesek voltak a kukták…

Alkotásainkat bedobozoltunk, a Mikulás pedig reggelre elvitte (helyette hozott műanyag békákat, meg zsírkrétát). A valóságban persze én tettem el szem elől, majd másnap elvittem a munkahelyi összejövetelre, amire hivatalos voltam.

A kolléáimmal sült malacot ettünk, ami másfél évtizedes hagyomány a cégnél. A végén sorra hangzottak el a deszert rendelések, de kiderült, a szakács időközben hazament. Valaki elkurjantotta magát, hogy „óhó, van házi sütink” és már adták is a dobozt kézről kézre. Én egy kicsit vörösödtem, mert korábban azt hittem, majd kirakják az irodában egy tálban és ott fog megszáradni… izgultam, milyen lehet az íze (nem kóstoltam, mert lisztérzékeny vagyok).

Munkatársaim két pofára tömték a díszes linzereket, míg én nem tudtam kiverni a fejemből a vicces képet, ahogy a gyerekeim gyúrják, nyomkodják a tésztát…

Hazaérve megronantak a kölykök, kitépték a kezemből a kapott malac-pakkot és két kézzel nekiestek. Úgy tömték, mintha éheztek volna a távollétemben (ami biztos nem igaz, mert a káposztás tészta jelentős hiányosságokat mutatott). Azt hittem betegek lesznek tőle, de csak a reggelit vették tőle szerényebbre.

Jól szórakoztam – mindkét este. 🙂

Galiba galiba hátán – ez a következménye annak, ha kiteszem itthonról a lábam. A férjem egyszerűen képtelen rendet tartani, pontosabban ekkor a gyerekek veszik át a hatalmat. Kettő és három évesekről lévén szó ez elég ciki Apára nézve…

A férjemmel viszonylag rövid ideig, 15 hónapig mondhattuk  magunkat egygyerekeseknek, és bár Apa nagy ritkán kettesben maradt akkor még egyetlen utódjával, előbb mindig segítő lehetőséget keresett a nagymamáknál. Miután két pulyánál már két ráérő nagyi kellett (az egy gyerek, egy nagyi felálláshoz minden résztvevő ragaszkodik a mai napig, fura is volt anyósomnak, amikor a fiam szülinapi buliján látta az unokáit egymás haját tépni…), Apára is egyre több feladat jutott.

Emlékszem, hogy megcsillant a félelem drága uram szemében, amikor először volt kénytelen egyedül gondoskodni gyermekeiről – úgy egy órán át. Ma már vagányan elvan velük, mehetek bármikor, bárhová, de azért a kósza szabadságnak mindig megvan a böjtje.

Nyáron, amikor hosszú idő után éjszakai kimenőt kaptam és csajos buliba mentem, hiába készítettem ki mindent ami a lefekvéshez kellhet (vacsi megvolt, tejcsi az asztalon, pizsi, türcsi a fürdőben), éjjel olyan állapotban találtam a lakást és a családomat, hogy először megijedtem. Az ajtón belépve majdnem átestem a felfordított etetőszéken, majd megcsúsztam egy építőkockán. Felcsapva a villanyt láttam meg az akadálypályát, mintha bomba robbant volna, minden szanaszét! A konyhában tányérok, tálcák és kajamaradványok pontszerű elhelyezkedésben… a fiam fekete térdekkel, nappali ruhában hevert az ágyán, míg a lányom a szülői franciaágyon keresztben, szintén maszatosan, kicsordulásig pisis bugyorral. Az apjuk úgy horkolt az ágy végében, mintha valami sárkánnyal küzdött volna meg korábban.

Másnap reggel, mivel Apa gyakran szigorúan kérdez engem a gyerekek szájhigiéniájáról, én is vigyorogva érdeklődtem, na, fogmosás volt-e.

– Mit képzelsz?! A fürdőszobáig sem jutottunk el! – hangzott a zsémbes válasz, én meg jobbnak láttam nem feszíteni tovább a húrt, különben leshetem, mikor mehetek újra csaj-partira.

A nyári jelenet rendre megismétlődik, csak épp az alvási szakasz nélkül, ha elmegyek tornázni, vagy egyedül vásárolni. Volt, amikor azt hittem, a férjem direkt csinálja, azért, hogy magam tegyek le a kimozdulásokról. Legutóbb fogyi teát itatott a csemetékkel, azt hitte az a nekik való, holott már a hozzánk látogató ismerősök is pontosan tudják, mit hol tartok a gyerekeknek. Az ananászos maté teát úgy itták a kölykök, hogy az már Apának is gyanús volt (két küblivel is letoltak egymás után) és szerencsére rájuk sem volt nagyobb hatással, mint rám. Aggódtam, de semmi sem történt (minimum hasmenésre számítottam náluk, de nem volt).

A barátnőm kisfiának születése az én férjem számára is nagy nap volt. Akkor maradt először egyedül egy egész napra a csemetéivel, mivel én a szülőszobán igyekeztem támogató lenni. Amikor hazamentem, örömmel és meglepődve láttam, hogy a családom él és virul, meg van mindenki keze-lába, nem haltak éhen, csak a szokásos kupit állították elő. Apa viszont még sosem volt olyan fáradt, mint akkor! Egész napon át vajúdó barátnőm fittebb állapotban volt, mint Ő. Azóta mintha kicsit jobban becsülné a rendet és a főtt ételt, ami a hazatértekor várja… A gyerekek pedig? Arra jutottam, ha én kiteszem a lábam, az nem csak számomra szabadság, nekik is, és ez így van jól! Mindenkinek jár egy kis lazítás!

Pörgős napokat élünk, ez a hét eddig maga volt a rohanás. A szokásos ténykedések mellett a gyerekekkel lázasan készültünk Jóska papa születésnapjára, amit holnap tartunk. Egy hatalmas fotókönyvet kap tőlünk, amibe sógornőm és anyósom segítségével Papa születésétől kezdve válogattunk képeket. Furcsa, egy albumnyi élet. Reméljük, lesz  legalább még  egyre való… Szóval előfordult, hogy elmaradt az esti mese, vagy éppen hármasban kellett elaludnunk, mert Apa dolgozott még.

Tegnap végre együtt volt kis családunk, ment a háború, hogy a kétszer két méteres ágyból ki mekkora szeletet birtokolhat. Olivér a hancúr kedvéért hisztibe kezdett, hogy ő bizony a Cucus mellett akar aludni. Fáradt voltam, meg amúgy sem volt kedvem most veszekedni. Ráhagytam, majd amikor végképp nem bírnak magukkal és a paplan alatti kuncogás átvált rugdosódásba, a helyére vezényelek mindenkit – kaptam az alkalmon és én meg Apa mellkasához kuckóztam magam. Annyira hiányzott a közelsége ezen a rohanós héten! Alig volt időnk, erőnk egymásra. Elöntött a szeretet és a jóérzés, amit Liza dühödt kiabálása zavart meg.

– Neem! Nem ölelheted meeeg!!! – azzal átrugaszkodott az ágy végéből, Olivéren át hozzánk. Alig bírta kifejezni magát a méregtől!

– Te Anya! Te Anya vagy! Az én anyukám! Te anya vagy! – közben meg a lábamat böködte, mintegy nyomatékosítva mondandóját. Mi még meg sem mozdultunk a meglepetéstől. Apa végül széles vigyorral közölte a lányával, hogy igen, anya az anya, de egyben az ő csaja is. Liza azonnal vitába szállt vele, egészen eltorzult bájos arcocskája a méregtől. Olivér sem maradhatott ki a hacacáréból, így a végső poént ő szolgáltatta:

– Nem, Apa! Anya nem a Te csajod, hanem az enyém! Anya az én csajom!

Fulladozva nevettünk, Oli imádta, hogy ismét brillírozott, egyedül Liza nem volt vicces kedvében, gyorsan be is furakodott közénk, visszaszerezve egyeduralmát az anyján.

Izgulok a holnap miatt, remélem Papa örül majd az ajándékának és a meglepetés bulinak, amire a család mellett sok kedves ismerőse is hivatalos. Ez a 70. születésnapja. Gyermekkoromban azt gondoltam, 50 fölött már öreg egy ember. Ma, ha apósomra nézek inkább az jut eszembe, mennyi feladata van még!

Papát én Józsi bácsiként, vagy Igazgató bácsiként ismertem meg. Amikor kisiskolás voltam, ő volt a suli vezetője és sokszor helyettesített matek, kémia, vagy fizika órán. Egy évet testnevelésből is tanított. Akkoriban nem nagyon tudtam eldönteni, szeretem-e vagy sem. Iszonyúan meg akartam felelni neki, vágytam arra, hogy megdicsérjen, elismerje ügyességemet, vagy épp kitartásomat. Ha sikerült magamra irányítani a figyelmét, olyan meleg izgalom öntött el, ami máshoz nem volt hasonlítható! Ma már tudom mi ez az érzés: büszkeség. Az Igazgató bácsi ugyanis nem osztogatta a kedvességet csak úgy, a dicséret nála ritka, de megalapozott volt, így mindennél értékesebb.

Emlékszem, egyszer tesi órán kiadta, hogy bölcsőtartást csináljunk. Hason fekve belekapaszkodsz a lábadba és kifeszíted magad, ringatózol. Sokan nyafogtak, nyögtek, vagy röhögtek a feladaton. Én duci kislány voltam, majd megszakadtam, mire tökéletesen meg tudtam csinálni a bölcsőt. A Tanár bácsi keményen lehordta a lustákat és nyámnyilákat, példaként mutatva rám, hogy lám, van, aki meg tudja csinálni. Egész gyerekkoromban nem voltam olyan büszke magamra! Talán amikor egyszer anyukám két copfba kötötte a hajam…

Amikor a párommal megismerkedtem, nem tudtam, kik a szülei. A második randin derült ki az ismeretség, ami nem is tűnt zavarónak, addig, míg pár nap után be nem lettem mutatva a szülői házban. Feszengtem, hogy úristen, én az igazgató bácsi fiával járok! Hogyan viselkedjek? Jóska papa fesztelen és kedves volt, olyan, amilyennek gyerekként nem láthattam. Nagyon megszerettem…

Sógornőm gyerekei már nagyok, épp a felnőtt élet küszöbén állnak. Sokat köszönhetnek a nagyszülőknek. Dzsodzsi papa rendszeresen korrepetálta az unokákat (anyósom mellett, aki szintén pedagógus) és ahogy megfigyeltem, ugyanolyan keményen bánt velük, mint az iskolai tanítványaival. Azt nem tudom, mennyire volt itt sikeres az engem kisiskolásként inspiráló módszer, de az biztos, mindkét gyereknek remek bizonyítványai vannak, nyelvvizsgája, na és tartása.

Imádom a közös családi ünnepeket, ilyenkor alig várom, hogy papával és sógörnőmmel leüljünk kártyázni! Jóska papa nagyon komolyan vesz mindent, amiben szabályok vannak. Ha valaki csalni próbál, kiborul. Az is igaz, hogy a scrubble játékban egyszer váltig állította, hogy létezik a szó: májbüfé.

Ma ugyanúgy érzek Vele szemben, mint huszonéve. Öröm és nehéz neki megfelelni. Anyósom meséin keresztül az Igazgató bácsi sok más oldaláról is hallottam, és néhányat magam is megismerhettem, de ha ránézek, mindig eszembe jut a bölcsőtartás.

Vannak gondolatai, tulajdonságai, amikben nem egyezünk, de ez csekélység a kölcsönös megbecsülés és szeretet mellett.

Önző vagyok, amikor arra gondolok, remélem, hogy Apósom és Anyósom az én gyerekeimnek is olyan sokat tudnak majd segíteni, mint a sógornőm gyerekeinek. Szeretném, ha ők is olyan sok szép emléket őriznének az apai nagyszüleikről, mint az unokatesók.

Papa, szeretnék Neked még egy nagy albumnyi életet! Az oldalakra a négy unokáddal és dédunokáiddal közös pillanataidat rendezem majd, nagy gonddal, hogy ismét kicsikarjak belőled egy elismerő tekintetet…