DiÓda

Kisfiam ma kalózként ment oviba. Napokig gyártottuk a jelmezt a farsangra, igyekeztünk minél tökéletesebb tengeri haramiát alkotni. Olivérnek persze mindegy volt, mi lesz belőle, csak lehetőleg hozzátartozzon az imidzshez a csihi-puhi, kardozás, lövöldözés, egyszóval a fiús virtuskodás. Végül megegyeztünk, hogy az ő kedvenc rajzfilmsorozata, a Jake és a Sohaország kalózai, valamint az én százszor megnézett filmem, a Karib-tenger kalózai alapján gaz kalóz kölyköt faragunk belőle. (Megígértem, olyan Jack Sparrow-t kreálok belőle, hogy az óvónénik rögtön javasolják Johnny Depp mellé statisztának.)
Régi szatén köntöst daraboltam fel, férceltem össze mellénynek, ami alá csíkos hosszú ujjú póló került. Alulra csíkos pizsialsót vett a fiatalúr, fölcakkoztuk a szárát, hogy vagányabb legyen. Még a zokni is csíkos volt! Apa egy régi övét „megműtöttük”, így lett csatos gatyafogó. Készítettünk kendőt és kalóz sitykát is, a felfújható kard és a gumikígyó pedig halálfejes cipőfűzőre lett akasztva (A cipőfűzőt még akkor vettük, amikor Oli csak pár hónapos volt és muszáj volt adni neki valami apróságot, amit bügyürgészhet, míg cipőt próbáltunk az apjával. A kard a bébimedence tartozéka nyárról…)
Nagyon büszkék voltunk a végeredményre, amire a szemceruzával rajzolt kackiás bajusz és kisszakáll tette fel a pontot. Izgalommal telve mentünk az oviba, kíváncsian vártuk, milyen jelmezbe bújik a többi gyerek.
Az egész kiscsoport be volt zsongva, hercegnők, királylányok, sheriffek, méhecsék és persze kalózok ugrabugráltak szerte a teremben. Olivér jelmeze azonban egy jellemzőjében mindenkiétől különbözött: nem boltban vásárolt, hanem kézi gyártmány…

Fiacskámat várom az ovi előterében, bámulok ki az ablakon, élvezem a zuhogó hó látványát. Nyugodt vagyok, mert Apa vár minket a kocsiban, így most nem én vezetek majd a korcsolyapályává vált úton. Mosolyogva tekintek végig a bejárat előtt sorakozó szánkógarmadán, ami egészen karácsonyi hangulatot sugároz (bezzeg az ünnep előtt néhány nappal még műanyag motorok várakoztak; bolond ez az időjárás).
Végtelen lelki békével szedegetem a radiátorról csemetém vizes cuccait. A bélelt sapka belül is nedves, a dzseki alatti pulcsi szárítás alatt, az overál alsó mintha mosógépből lenne előhúzva. Kesztyűből csak egy darab árválkodik a fűtőtesten. Mindegy, majd megkerül a párja.
Odabenn végeznek az ebéddel, csörömpölés és zúgolódás után felcsapódik az ajtó, kitódul az egész kiscsoport. Olivér repül a nyakamba, lóg rólam, mint egy kismajom. Vergődök a súly alatt, közben majdnem elsodrok egy kisfiút, aki a lábam előtt toporog. Megjelenik Zsuzsika néni összehúzott szemöldökkel és szigorúan utasítja a kisfiút.
– Na, Marcikám! Mit mondasz az Olivér anyukájának? Gyerünk, tessék csak belekezdeni!
Kellemetlenül érzem magam, ugyan miért kell ennek a szegény gyereknek itt alázkodnia előttem?! Kiderül, Marci „átsegítette” Olivér kesztyűjét a kerítésen, míg az udvaron játszottak. Fiam egyetlen orkán kézvédője ott figyel a szomszédban, azaz a templom kertjében, a bokor alatt…
Nem csinálok ügyet a dologból, majd meglesz, megkeressük, semmi baj. Marci hálás tekintettel eliszkol, én meg büszke vagyok nagyvonalúságomra. Lelki békém kezd kiteljesedni.
Kilépve az oviból, Apának átadom a gyereket, én meg indulok a templomkertbe kesztyűvadászatra. Jó nagyot kerülök a bejáratig, majd koppanok. A kapu zárva! Nem várhatok az esti miséig (ami mellesleg fogalmam sincs mikor van), a kesztyűt betemeti a hó, tavaszig akkor elő nem kerül, az tuti biztos!
Zuhogó hóesésben vizslatom végig a kerítést, rést keresve az akcióhoz. Nagy nehezen átverekszem magam egy bokros részen, majd  a túloldalon derékig merülök a szűzhóban. Fejemben megszólal a Delta zenéje (tudod, a tudományos ismeretterjesztő műsor, Kudlik Julival a 70′-es, 80′-as évekből), cammogok a hóban, cél a kesztyűt rejtő bokor.
Negyed órát hajlongok a kib.ott növény alatt, lelki békémnek integethetek, miközben szidom a hároméves Marcit és a remek ötleteit. Nagy nehezen előbukkan vagy tíz centi hó alól az orkán ruhadarab, amit én zászlóként lebegtetve mutatok az autóban izguló családom felé.
Kabátszaggató távozás a templomkertből, jégkockaként olvadás a fűtött kocsiban.
– Kisfiam, mondd meg Marcinak, hogy ha még egyszer átdob valamidet a kerítésen, én isten bizony elfenekelem! – dohogok átázottan, -fázottan. Marci ugyanis nem először jutatta kerítésen kívülre Oli tulajdonát…
– Anya, ne bántsd Marcit! Majd az óvónéni megbünteti – veszi védelmébe pajtását a kisfiam, én meg arra gondolok, ugyan milyen körülmények között került le egyátalán a tépőzáras kesztyű a kezéről. Valószínűleg Marci vitte el ezúttal is a balhét… Oli mélyen hallgat a történtekről, az én lelki békém meg visszatér, mert a fiam úgy tűnik, nem áldozat, inkább bűntárs. Azért remélem, ma nem kell újra kerítést másznom…

Öcsémmel karattyolok telefonon, osztjuk egymást, mint mindig, de kivételesen csak vicceskedésből. Liza mászik rám, tépi a készüléket a kezemből és torkaszakadtából hisztizik, hogy ő is akar „teleponálni”. Tesóm ráér, így kéri, adjam oda a kiscsajnak a mobilt.
– Helló Lizus! Mi újság?
– Halló Dani! Kedves tőled, hogy felhívtál! – Liza bűbájos udvariassággal adja elő magát, én meg elképedten figyelem és el sem tudom képzelni, honnan tanulta ezt a lenyűgöző figurát, ami egyszerűen fura egy kétéves szájából, ugyanakkor halálosan cuki! Tesóm is dob egy hátast a vonal végén, majd folytatódik a párbeszéd.
– Lizuskám, na mi a pálya?
– Nincsen csemmi. Csemmi különös. Itt vagyok, Anya van még itt. Anya gépezik. Nincsen csemmi. Viszontlátácsra! – azzal visszanyomja a mobilt a kezembe és elvonul. Tesóm ígéri, átjön valamelyik nap játszani.

Nemrég, egy este, épp Lizát préselem bele a pizsijébe, amikor hallom, hogy Apa rárivall Olira, tegye le azonnal anya telefonját. Olivér büszkén masírozik be hozzám a fürdőszobába (mintegy menekülve is az apai szigor és megnemértés elől), kezében a mobilommal.
– De hát mamával beszélek telefonon! Felhívtam egyedül Éva mamát! – eszmélésre sem volt időm, mikor a készülékből megszólal anyukám vékony, telefonos hangja.
– Halló, tényleg itt vagyok! Oli felhívott!
Olivér lesuttyant mellénk a sámlira és belemerült az anyámmal való beszélgetésbe, amibe már nem avatkoztam bele, kíváncsi voltam mi sül ki belőle (annál is inkább, mivel Oli eddig ha hozzájutott a telefonomhoz, csak össze-vissza nyomkodta, ha pedig valaki volt a vonalban, pl. Dédi, nem szólt bele, nem társalgott).
– Szia Mama! Mikor jössz hozzánk? Jössz alvás előtt? Játszunk és utána hazamész aludni, jó? – csak úgy dőlt belőle a szó!  Édes volt, hogy este kilenckor még anyámat fűzi látogatásra.
– És Te mikor jössz hozzánk Olikám? – hallom anyukám kérdését.
– Hát… majd ha lesz kedvem.
– És az mikor lesz?
– Amikor Anyának lesz kedve! – hangosan felnevettem a válaszon, ami végülis jogos, mert Olinak hiába lenne kedve minden nap nagyihoz menni, ugye…
Röviddel ezután kedvesen lezárult a társalgás (ami alighanem Oli első igazi telefonbeszélgetése volt), a mobilt biztonságba helyeztem egy polcon, a bandát meg bepateroltam az ágyba.
Apa keménykedős hangulatában még nekiállt kiselőadást tartani „a telefonálás is pénzbe kerül” témában, amit olyan hozzá nem illő szigorral adott elő, hogy nem bírtam megállni és magamban mormogva megjegyeztem, ez a hívás kivételesen ingyen volt (anyával ingyen beszélünk). Radarfülű Olivér hát hogyne hallotta volna meg! Másnap lelkesen azzal fogadta a látogatóba érkezett sógornőmet, hogy képzelje, ő egyedül felhívta Éva mamát és ingyen volt!

Ismerőssel csacsogok telefonon, Liza közben az ágyon hempereg, ébredezik a délutáni alvásból. Mondom, mondom a véleményem az autós gyerekülésekről, közben a kiscsajt figyelem, a heves hengergőzésben csak nem kéne lefittyenni az ágyról! A következő pillanatban hercegnőm előkapja az egyik nagyujját, tövig a szájába tömi és nagy cuppogással szopni kezdi. Az agyamban villanás, rózsaszín diszkóköd. Ó, de édes! – gondolom, majd jön a hideg veríték. Ugye nem vagyok megint terhes?! Azonnal leteszem a telefont…
Cucili sosem szopta az ujját (legalábbis az elmúlt két évben nem igazán fordult ilyesmi elő) és a cumit se tudták szerencsétlen szülei (azaz én, meg az apja) ráerőltetni. Persze, a kérdés jogos, minek tömködtük a műcicit szegény gyerek szájába, de van mentségünk! Egyterű kislakásban élünk, 15 hónap korkülönbséggel született csemetéinkkel. Ti is megszántátok volna nyúzott fejemet, amint éjjel a fürdőben üvöltő hascsikarós törpillát próbálom csitítani, nehogy a „nagyobb kicsit” felébressze az ária. Az ébresztő -kevés kivétellel- rendszerint sikerrel járt, az elé a lehetetlen feladat felé állítva, hogy síró babával a kézben kell elaltatni egy nyűgös másikat. Ha Apa itthon volt, a helyzet csak annyival volt könnyebb, hogy legalább az egyiket megfogta, így felváltva ment anyáért az ordítás, nem egyszerre (a kritikus első hetekben). Szóval, ha legalább a nagyobb aludt, igyekeztem mindent megtenni a nyugalom érdekében, lásd próbálkoztam a cumival. Nagyon kitartó voltam! Hasztalan. A lányom nem orális típus…
Amikor Liza mégis hajlandó volt egy kicsit cumizni (pár másodperc), vagy megtalálta az ujját és azt kóstolta meg, elöntött valami anyai hormonoktól fűtött fura érzés, amit józan eszemmel nem is értettem! Elneveztem ezt „jajdeédes”-effektusnak. Normális állapotomban ugyanis nem vagyok híve sem cuminak, sem cumisüvegnek, sőt, akkoriban még a gyerek külön ágyban alszik és punktum elvet vallottam (ahogy a mai kismama magazinok suggalják a JÓT). Lényeg a lényeg, a szülés utáni hormonális változások számlájára írtam a jajdeédes jelenséget, ami persze rövidesen elmúlt, mivel lányom érdeklődése idővel tovább jutott a kezénél és a szájánál.
Csoda, hogy most, amikor Cucili már kétéves, bepánikoltam? Lányom ujjszopása által kiváltott reakcióm hormonális bummra engedett következtetni. Aztán lehűtöttem magam, elvégre a gyerekeim születése előtt még a Titanicon sem sírtam, azóta meg egy reklámon is képes vagyok meghatódni – terhesség nélkül is. Magyarán ez az anyai érzelgősség, és ennyi.
Kislányom még néhány percig élvezte az ujját és anyja dermedt állapotát, majd közölte babásat játszik és ringassam ölben. Örömmel megtettem és akkor jött egy újabb rózsaszín ködös érzés…de nyugodt vagyok és nem terhes!

Tengeri ütközetet játszottunk a kádban. Olivér volt a nagy csatahajóval, én egy tutajszerű alkalmatossággal, Liza pedig egy apró motorcsónakkal. Harmadjára pörgettük végig a kedvenc Ben-Hur részünket, mintha gályákkal csatáznánk (hajó a láthatáron, támadásra felkészülni, támadási sebesség, ütközési sebesség, megcsáklyázni, elfoglalni, elsüllyeszteni) és persze mindig Oli győzött. Oldalára fordult gályáinkat a Kapitány nagylelkűen partra vontatta és kezdődött az egész előlről – fürdőszoba eláztatás magasfokon.

Egy heves pillanatban Liza figyelmét teljesen elvonta valami a tengeri ütközetről. Nagy szemekkel simogatta, tapogatta a vállamon lévő apró anyajegyet. Egy pici barna pötty, de Liza szerint nem természetes, ha valakin foltok vannak, mert az csak bibi lehet. A csatát ismét elvesztettem, így készségesen Cucili felé fordultam és magyarázni kezdtem, mi is az az anyajegy. Igazamat alátámasztandó ráböktem a vállára, felhívva a figyelmet az ott látszó aprócska anyajegyre, pont ott, ahol nekem van.
Liza gépiesen ismételte, anyajegy, anyajegy, közben pedig hol az én vállamat tapogatta, hol a sajátját. Olivér közben békésen partra vontatta az ütközet veszteseit, majd ő is megszemlélte a pöttyeinket. Nem értett egyett velünk.
– Anyacika! De hát, ami a Cucuson van az nem anyajegy! Az cucijegy! Neked Anyacika anyajegyed van, Cucusnak meg cucijegye! Érted?!

Értettem. Elkezdtem olijegy után kutatni, de Olivéren nincs még pötty… Meggyőződésében amúgy is elég kitartó. Legutóbb arról világosított fel, hogy a földimogyoró tulajdonképpen finom bab. Tudja, amit tud. A többiek meg buták, azért értetlenkednek. Tetszik a hozzáállása, de csak azért, mert 3 éves, és remélem, kinövi, nem úgy, mint egyesek…

Karácsony táján napokig tervezgettük a találkozást főiskolai barátnőmmel. Mindig közbejött valami. Beteg lett, majd a háziorvosa felhívta a figyelmét a lejárt jogosítványára. Festett szőke drága barátnőm elképedve rebegtette pilláit a dátumot ujjaival böködő doki felé, mert hát az a nap az ő szülinapja, az egész biztos nem lehet a lejárati dátum! A folytott röhögéstől remegő orvos felvilágosította, hogy de bizony lehet. A történteket hallva én visítottam a nevetéstől, majd a bizti kedvéért előkotortam a saját jogsimat. Fél éve lejárt…

Rettegve egy esetleges rendőri ellenőrzéstől (én nem tudok úgy szempillát rebegtetni, mint a barátnőm, cicikidobáshoz meg hideg van), na meg hát úgy mégis, a héten igyekeztem a háziorvoshoz, alkalmassági papírt kérni a jogsim érvényessé tételéhez.
Az asszisztensnő rögtön az olvasási feladattal indított, amin kis híjján megbuktam. (Bakker, mikor lesz nekem jogsim, ha még szemészetre is küldenek előtte!) Az egyik szememmel tökéletesen láttam, a másikkal viszont egy árva számot se találtam el helyesen. Zavartan magyaráztam, hogy nemrég voltam lézeres szemvizsgálaton és ott pont a másik szemem volt a rosszabb. Gyorsan beláttam, ezzel nem sokat javítok a helyzetemen, de az asszisztensnő szerencsémre nem problémázott, átengedett a „vizsgán”. (Nem magyarázkodásképp, de tényleg nem rossz a szemem! Nem tudom, mi volt velem akkor, talán álom-kór…)
Az orvosi szentélybe belépve zavartam csentóztam ki az alkalmasságiért járó majd’ 7 ropit, és a van valami panaszod kérdésre helyből válaszoltam, hogy nincs. Aztán az ajtóból mégis visszafordultam és belöktem, időnként bizsereg a hátam, de az ugye természetes dolog, így szülés után két évvel. A doki azonnal felrántotta az atlétámat, megtaperolta a gerincem vonalát és közölte, Scheuermann szindrómám van. Én persze ebből csak azt értettem, valami bajom van, magamban rendelkezni kezdtem hamvaim Eger-patakba szórásáról.
Orvosom megnyugtatott, nem halálos a kór, amiben szenvedek, sőt, a kór sincs már meg, csak a szenvedés. Ez a betegség ugyanis a pubertás korra jellemző, a gerinc fejlődési rendellenessége, felnőtt korban pedig a gyerekként „szerzett” hibák nyomait érezzük. A fájdalmakat csak rendszeres has- és hátizomerősítéssel lehet megelőzni.
Király! Meg van az orvosi papírom, miért kell életem végéig hetente többször is tornázni járnom! Az úszás is hasznos lenne, de a víz valahogy nem az én természetes közegem. Az alól felmentést kérek. (Ha lenne vízálló rádiós head-set-em simán elkalimpálnék medencefaltól medencefalig, na de így?!)
Ja, a körmeim nagyon töredeznek, hiába szedtem mindenféle speckós étrend kiegészítőt…
– Írok A-vitamint, nézzünk egy vérképet is -jön a válasz.
Egy halom papírral, beutalóval, recepttel lépek ki az orvosi rendelőből, lelkileg teljesen megnyomorodva. Anyukám nevet rajtam, azt mondja, örüljek, hogy megelőzhetem a súlyosabb következményeket. Arra jutok, hogy nagyonis igaza van.
Még szerencse, hogy csak tíz év múlva kell újabb orvosi alkalmassági a jogosítványomhoz!