A kesztyű

Fiacskámat várom az ovi előterében, bámulok ki az ablakon, élvezem a zuhogó hó látványát. Nyugodt vagyok, mert Apa vár minket a kocsiban, így most nem én vezetek majd a korcsolyapályává vált úton. Mosolyogva tekintek végig a bejárat előtt sorakozó szánkógarmadán, ami egészen karácsonyi hangulatot sugároz (bezzeg az ünnep előtt néhány nappal még műanyag motorok várakoztak; bolond ez az időjárás).
Végtelen lelki békével szedegetem a radiátorról csemetém vizes cuccait. A bélelt sapka belül is nedves, a dzseki alatti pulcsi szárítás alatt, az overál alsó mintha mosógépből lenne előhúzva. Kesztyűből csak egy darab árválkodik a fűtőtesten. Mindegy, majd megkerül a párja.
Odabenn végeznek az ebéddel, csörömpölés és zúgolódás után felcsapódik az ajtó, kitódul az egész kiscsoport. Olivér repül a nyakamba, lóg rólam, mint egy kismajom. Vergődök a súly alatt, közben majdnem elsodrok egy kisfiút, aki a lábam előtt toporog. Megjelenik Zsuzsika néni összehúzott szemöldökkel és szigorúan utasítja a kisfiút.
– Na, Marcikám! Mit mondasz az Olivér anyukájának? Gyerünk, tessék csak belekezdeni!
Kellemetlenül érzem magam, ugyan miért kell ennek a szegény gyereknek itt alázkodnia előttem?! Kiderül, Marci “átsegítette” Olivér kesztyűjét a kerítésen, míg az udvaron játszottak. Fiam egyetlen orkán kézvédője ott figyel a szomszédban, azaz a templom kertjében, a bokor alatt…
Nem csinálok ügyet a dologból, majd meglesz, megkeressük, semmi baj. Marci hálás tekintettel eliszkol, én meg büszke vagyok nagyvonalúságomra. Lelki békém kezd kiteljesedni.
Kilépve az oviból, Apának átadom a gyereket, én meg indulok a templomkertbe kesztyűvadászatra. Jó nagyot kerülök a bejáratig, majd koppanok. A kapu zárva! Nem várhatok az esti miséig (ami mellesleg fogalmam sincs mikor van), a kesztyűt betemeti a hó, tavaszig akkor elő nem kerül, az tuti biztos!
Zuhogó hóesésben vizslatom végig a kerítést, rést keresve az akcióhoz. Nagy nehezen átverekszem magam egy bokros részen, majd  a túloldalon derékig merülök a szűzhóban. Fejemben megszólal a Delta zenéje (tudod, a tudományos ismeretterjesztő műsor, Kudlik Julival a 70′-es, 80′-as évekből), cammogok a hóban, cél a kesztyűt rejtő bokor.
Negyed órát hajlongok a kib.ott növény alatt, lelki békémnek integethetek, miközben szidom a hároméves Marcit és a remek ötleteit. Nagy nehezen előbukkan vagy tíz centi hó alól az orkán ruhadarab, amit én zászlóként lebegtetve mutatok az autóban izguló családom felé.
Kabátszaggató távozás a templomkertből, jégkockaként olvadás a fűtött kocsiban.
– Kisfiam, mondd meg Marcinak, hogy ha még egyszer átdob valamidet a kerítésen, én isten bizony elfenekelem! – dohogok átázottan, -fázottan. Marci ugyanis nem először jutatta kerítésen kívülre Oli tulajdonát…
– Anya, ne bántsd Marcit! Majd az óvónéni megbünteti – veszi védelmébe pajtását a kisfiam, én meg arra gondolok, ugyan milyen körülmények között került le egyátalán a tépőzáras kesztyű a kezéről. Valószínűleg Marci vitte el ezúttal is a balhét… Oli mélyen hallgat a történtekről, az én lelki békém meg visszatér, mert a fiam úgy tűnik, nem áldozat, inkább bűntárs. Azért remélem, ma nem kell újra kerítést másznom…

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

*