DiÓda

Ma rendet raktam a gyerekszobai komódunkban (ez úgy hangzik, mintha én lennék a tökéletes háziasszony mintaképe…, de a cél valójában csak az volt, hogy helyet csináljak az alsónaciknak). Csomagba pakoltam a ma már felesleges, félrerakott partedliket és cumisüvegeket (volt, amit egyszer sem használtunk, mert Oli márkahű volt…), ha megyek a kisbabás barátnőmhöz, elviszem, hátha később még hasznát veszik.
Előkerült egy marék, szétrágott cumi is. Akkor dugtam a gyerekzárral ellátott fiókba, amikor Olivért egy éjjel meglátogatták az álommanók. A cicipótlókat elvitték a manók, helyette hoztak reggelre egy fantasztikus műanyag fűnyírót! Mindez idén nyáron történt és őszintén, nem mertem remélni, hogy a manós mesével ilyen könnyen búcsút mondhatunk a babaciginek.
Régóta minden este, a könyvbéli mese után, beszélek a gyerekeimnek az álommanókról. A harisnyás, aprócska lények főleg Olivér barátai, őt egészen pici kora óta bolondítom a történetükkel. A csilingelő hangú manócskák minden este kinn várakoznak az ablak előtt, a függönyön hagyott résen kukucskálnak, vajon alszanak-e már a csemeték. Amikor behunyt szemeket látnak, belopakodnak (ha valaki ébren, csukott szemmel, türelmesen vár, természetesen hallhatja is a kis csengő hanjukat – ó, hányszor aludt el a manókat lesve a fiam!). A gyerekek talpát megcsiklandozzák, az arcukat megsimogatják, a homlokukra pedig finom csókot hintenek, amitől csodálatosakat lehet álmodni! A meséhez persze hozzátartozik a cirókázás és a puszi, no meg a rés hagyása a sötétítőn.
Nyáron a szokásos történetet azzal egészítettem ki, hogy a nagy gyerekektől a manók elviszik a cumikat, mert nem nekik, hanem a kis álommanóknak van rá szükségük. Ajándékot hoznak természetesen cserébe.
A mese működött, hiszti nélkül felejtettük el a cumit. A férjem alig merte elhinni (főleg, hogy még az előző napokban is alig tudtuk Oli szájából kikönyörögni azt a fránya „szopókát”).
Igaz, a kisfiam megkérdezte:
– Anyacika, miért nem kicsi cumi kell az álommanóknak? Ők olyan kicsik!
– Láttál Te a Tescóban olyan pirinyó cumit? Hát nem árulnak manó méretet! Meg aztán pénzük sincs szegényeknek, miből vennének?- mondtam és marha büszke voltam frappáns válaszomra. Oli is megelégedett vele.

Ma kidobtam a félretett cumikat, vigyázva, Oli meg ne lássa. Hálásan gondoltam a manókra, akik a napokban egy barátnőm kislányának cumisüvegeit is elszállították…

Sosem gondoltam volna, hogy a nagyszakállú piros ruhás muki nemcsak a gyerekek, de a szülők legnagyobb barátja is! A gyerekeim ugyanis remekül zsarolhatók (szebben megfogalmazva: kordában tarthatók) általa…

A Mikulásról szóló meséket nemrég vettük fel az esti médiatárba, de én már kívülről fújom – imádják, ha azokat olvasom. Ha pedig rosszalkodnak, elég beköpnöm: tudjátok, hogy a Mikulás mindenkiről mindent megtud! Az intésre azonmód enyhül a hiszti.

Nemrég játékboltban jártunk a fiammal, feltérképezni a terepet. Szegény csemetém kisebb extázisba esett a csodás helyen, persze minden második játékra rábökött, hogy akarom, akarom, na és nem volt kedve elhagyni a helyszínt üres kézel. Jött a Mikulás-akció és más szülőket elkápráztató fegyelemmel, mint az álom, léptünk ki az ajtón.

Ma nekiültünk levelet írni a Nagyszakállúnak. A gyerekek mondták, mit írjak, én meg körmöltem. Záporoztak az ígéretek jövőbeli viselkedésükről, majd feltettem a kérdést, mit kértek a Mikulástól? Liza azonnal rávágta, hogy lovacskát, amin meg sem lepődtem, mert újabban a lovak a kedvencei. Olivér viszont jobban feladta a leckét:

– Hozzon nekem a Mikulás olyan hóembert az Északi-sarkról, ami nem olvad el ha nincs fagy!

Faggatózhattam én, mi más játékcsoda lenne fiacskám titkos vágya, nem akart mást beleíratni a levélbe, csak a hóembert.

Még szerencse, hogy van egy hónapom kitalálni, milyen olvadásmentes hóembert szerzek a Mikulás nevében, ha már ilyen kisangyal lett az okos fiam…

Pár nappal az ovi-kezdés és a bárányhimlő elleni oltás után láz, nátha és egyéb nyalánkságok törtek kis családunkra. A bágyadt babáimat ágy-fogságra ítéltem és hogy ezt velük elfogadtassam, kínáltam egy számukra is csábító, ám ágyközeli programot. Ezúttal korlátlan ideig nézhetnek mese dvd-ket.

– Mickey egereset, Anya, Mickey egereset!

– Elmot akajom, Anyacika Elmot akajom!

A vita Liza részéről fetrengős hisztibe csapott át, mire Oli hangosan kiabálva próbálta érvényesíteni a maga akaratát. Rég megtanultam, ha nincs megyegyezés, akkor úgy kell dönteni, hogy senkinek se legyen jó, akkor majd vígasztalhatják egymást a közös anya-utálatban.

Kínomban előkaptam az esküvői dvd-nket! Bár 2004-ben készült, sosem néztük még meg. A kölykök megrökönyödve fedezték fel karcsú (és ugyebár számukra eddig ismeretlen formájú) hercegnőruhás anyjukat a képernyőn, a simára borotvált, öltönyös apától meg egyenesen odavoltak! Sikongatva bukkantak az ismerős arcok korábbi kiadásaira és bár például a nagyszülők majdnem úgy néztek ki, mint most, néhány családtag gyerekfejjel szerepelt a felvételen, aminek a két lurkó harsányan lelkendezett.

Megbeszéltük, hogy Anya és Apa ekkor ígérték meg, hogy mindig együtt lesznek és örökké szeretni fogják egymást. Olivér bazsajgott a hallottakon, de a következő pillanatban már az izgatta, miért táncol anya és Lajcsi papa olyan furán a tévében.

A gyerekek végigbulizták a lagzis részt, nagyokat nevetve a rokonok ugrabugrálásán és a kamerának viháncoló arcokon.

A konyhából én is oda-odarohangáltam, jó volt visszanézni a 7 évvel ezelőtti eseményeket. Úgy érzem, ez a dvd is bekerül a Mickey egér és az Elmo mellé, a gyakran nézett lemezek közé. Nagy siker volt, köszönet a Rendezőnek!

Forgó gyomorral, nyúzottan és idegesen ébredtem. A nap, mint sok más akkoriban, rémesen indult. Zaklat az ex, tömérdek beadandó a fősulin, Apukámmal is rendre vitázunk, ráadásul épp ma kell a kutyát ivartalanításra vinnem az állatkórházba. A hülye szomszéd dög kiszaggatta a kerítést és felcsinálta az én egyetlen kicsikémet. Két keverék tucatnyi kölykére nem vágyom, pedig imádom a kiskutyákat. Ezúttal felelőségteljesen beláttam, nem tudnék mit kezdeni egy alom korccsal.
Időpontra mentünk a műtétre. Szakadt farmerban, kinyúlt zseníliapulcsiban baktattam az állatkórház felé, a szemeim vörösek, dagadtak. Nem elég, hogy amúgy is kivagyok, egyetlenlen támaszom, vígaszom, a kutyuskám miatt is aggódnom kell? „Áh, igazságtalan az Élet…”- gondoltam és közben halálosan sajnáltam magam.
A dokinál egy zsémbes, rusnya nyanya vette át a kutyámat, megadta az időt, mikorra menjek vissza. Jenkó úgy nézett rám, mintha menhelyre vittem volna – örökre.
Tétova, aggódó lébecolás és apámmal való újabb harc következett, majd mehettünk a kutyáért. Hamar kiderült, nem műtötték meg, lóhoz kellett mennie a dokinak, várni kell még, vigyem ki az udvarra.
Anyukám, a kutya és én lődörgünk az udvaron. Egyszer csak egy kis labda repül a kutya felé, az felugrik, majd a labdával egyidőben találkozik egy lábbal. Ömleni kezd a szájából a vér, én meg dühödten kutatom a láb tulajdonosát (a bennem szunnyadó anyatigris gyakorlatozott egyett). A szakadt tornacipő egy pólós, melegítőgatyás srácé. Helyes, de akkor ez egyátalán nem érdekelt. Zavarodottan vizsgálgatja a kutyát, elnézést kér. Lehúzza az eb szemhéját, mire az én szemöldököm felszalad. „Mi a fenének játsza itt nekem Dr. Rosst a Vészhelyzetből?!” Mindegy is, viszem a kutyát az ügyeletes dokinak.

Hosszú várakozás jön a rendelő előtt, a Kutyaszájbarúgó pedig beszélgetni próbál. A kutya iránti aggodalom oldódásával figyelmem az érdeklődő pasira irányul. „Hm, nem is rossz” – gondolom. Kiderül, Ő is állatorvos, szívélyesen meg is nyugtat, a műtét során vagy tucat komplikációba dögölhet bele az ebem. A fejem hol a zavartól, hol a dühtől vörösödik. Az biztos, ez a rugdosós nem hagy hidegen…
Hazafelé Anyukám finoman megjegyzi, elég helyes volt az a srác, én meg igazat adok neki, ahogy abban is, hogy időnként a mellemet stírölte (utólag az illetékes kitartóan tagad).
-Úgysem találkozom vele többet- nyávogok és a figyelem már a lábadozó kutyáé.
Másnap a vezetékes telefonon egy nemrég megismert, izgalmat keltő hang jelentkezik. A sármos kutyadoki az ebem állapotáról érdeklődik…

Tizenegy éve vagyunk együtt férjemmel. Évről évre jobban szeretem, egyre nagyobb a kötődés és a hála. Imádom a gyerekeinkért, azért, hogy jó apa, hogy még mindig úgy tud rám nézni, mintha én lennék a legjobb csaj a világon. Amikor találkoztunk, nem gondoltam, hogy közös jövőnk lesz. Épp ma 11 éve, hogy szájba rúgta a kutyámat…