Támasz

Közelről ismertem az oxitocin erejét, a hosszú vajúdást, az “ujjnyi” eredményeket egészen a nullától indulva, az eufórikus fájdalmat és a keserves, de reményteli várakozást, ami egy elhúzódó szülés gyötrelmes velejárója, most mégis új oldalról láttam mindent – kívülről. A barátnőm arra kért, legyek én a támasza gyermeke születésénél…

Gyakran noszogattam, rakja össze időben a pakkját, de ő úgy érezte, nemhogy előbb, inkább késve érkezik majd a fia. Nos, az én megérzésem jött be…
Péntek éjfél körül arra ébredt, elöntötte a magzatvíz – terhességének éppen betöltött 38. hetében. Szülésznője javaslatára elindultak a kórházba, közben risztva engem is.
Rendszertelen, gyenge fájások miatt barátnőm az őrzőbe került NST-re kötve. Nem lehetett vele senki, így számomra egyelőre az a feladat jutott, hogy folyamatos csacsogásommal segítsem át az apukát az első nehéz órák várakozásán.  Reggelre mindenki elfáradt. Mi a folyosón, barátnőm az őrző ideges magányában.
A fájások gyakorlatilag megszűntek, így bekötötték az első adag oxitocint. Ekkor csatlakozhattam a barátnőmhöz, immár a szülőszobán. “Mint egy szökött fegyenc” – itt még a barátnőm is tudott nevetni dizájn papírruhámon. Már láttam a sötét karikákat a szeme alatt és keményen belémhasított a tudat, milyen messze is van még a vége. A kialvatlanság nehezítette a fájdalom elviselését. Mintha facsargatták volna a szivemet minden egyes “nem bírom már, nagyon fáj” kijelentésnél, mert pontosan tudtam, ennél még sokkal, de sokkal jobban fog kínlódni…  Délig elég volt maszírozással, simogatással, nyugtató duruzsolással enyhíteni a gyötrelmet és segíteni a pillanatnyi pihenés állapotát. A görcsöltető dolgozott, de a baba ijesztően magasan helyezkedett el. Baljós gondolatok feszítettek, miközben együtt sóhajtottam minden fájást Vele, le se vettem a szemem az NST, a baba szívhangját mutató ábrájáról. Száraz szemmel, rezzenéstelen arccal szajkóztam amit kellett, “bírd ki még”, “nemsokára megszületik a fiad, el is fogod felejteni a fájdalmat, ha ránézel”, “már érte is felelősséggel tartozol”, “vegyél levegőt, mert a kicsinek is szüksége van rá”.
A fájdalom elviselésének eufóriájában telt a délután, többnyire szavak nélkül. Ezek az órák számomra is csak elrepültek, emlékmaszlaggá csomósodva. Ahogy a nap lement, jöttek a tolófájások. Az arca kitisztult, a kínok ködje helyett a testén uralkodni akaró harcos szeme csillant fel. Túl volt a holtponton, akarta a fiát, kész volt a végsőkre. Legyőzte önmagát. Nem kellett már irányítani, érezte, tudta, mit kell tenni. Bennem nem múlt a félelem.
Ritkultni kezdtek a fájások, amit Ő, szegény nem is érzékelt, a baba pedig nem akart a megfelelő helyre igazodni. A barátnőm végül elérte a határt, nem bírta tovább. Már csak a tekintetével és jéghidegre szorított kezével könyörgött.
Az orvos megállapította, a baba feje elakadt, nem tud természetes úton megszületni, elrendelte a császármetszés előkészületeit. Megjelentek a könnyek, de visszanyeltem a zokogást, még nem lehetett… A műtőig fogtam a kezét, csak akkor tört ki belőlem az átérzett fájdalom, az egész napos aggodalom, amikor betolták.

Nem tudom leírni azt az érzést, amikor végre megpillantottam a fiát… Én vághattam el a Fiatalember köldökzsinórját, a lelkes fotózás közepette, mert igyekeztem mindent megörökíteni, amiről az anyukája lemarad. Boldogan szólítottam bemutatkozásra a megkínzott Édesapát, végre örömteli feladat…

Mosolyogva tolták ki a műtőből, nem bánta az előző órákat. Ő már Anya. Hihetetlenül büszke vagyok Rá!

Köszönet a segítségért Gerendai Terka szülésznőnek és Dr. Varga Zsoltnak! Kemény hivatásuk van…

Kategória: Gyerekes nézőpontból, Nincs kategorizálva, Okoskodós-megmondós | A közvetlen link.

2 Responses to Támasz

  1. avatar Adri szerint:

    Jaj , de szép történet 🙂
    Majdnem féltékeny lettem 🙂 Velem is bejössz majd ?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

*