A-terv a végsőkig!

Tegnap este hosszasan agyaltam, hogyan kellene a leghatékonyabban végigvinni ezt a csütörtöki napot. Össze kell hangolni egy dolgozó férjet, egy ovist, egy majdnem ovist, legalább egy nagymamát, na és magamat. Az utóbbi pontos meghatározása még nincs meg, talán a „csak egy kicsit dolgozni próbáló anyarobot” fedi a valóságot.
Hajnalban keltem, hogy megfogalmazzak egy cikket, amit már egy hete ígérek és ma mindenképp le kell adni. Majdnem végeztem vele, de készülni kellett az oviba. A gyerekek nem voltak partnerek az öltözésben, sőt, Oli olyan tempóban evett, hogy azt hittem, a müzlihez adott tej megalszik mire a gyomrába ér.
Egy autónk van, így mindannyian útra keltünk, csodák csodájára még majdnem A-terv szerint. Az ovi után anyukámék felé vettük az irányt, a férjem kirakott minket és ment a dolgára.
A kislányom azonnal nekilátott a mamájával konyhai munkálatokat végezni, míg én előhúztam a laptopot, mondván, végzek azzal a cikkel és csak aztán megyek el a körzeti orvoshoz életfontosságú gyógyszeremért (antibébi). Alighogy leülök, csörög a telefonom, futár hozna csomagot, de az otthoni címemre. Nem kanyarodhat anyuék felé, mert neki útvonala van. Már kezdem könyörgőre venni, amikor a fiatalember tálal egy megoldást: találkozzunk a két cím között félúton. Bevállalom, nem akarok fizetni még egyszer a szállításért. Tíz percem van eljutni a randi-helyre.
Anya javaslatára apukám biciklijével kelek útra. A nálam öregebb cajgán úgy mutattam, mint majom a köszörűkövön, fodros rövid szoknyában, napszemcsiben. A szembe jövők furcsán néztek, vagy balgán vigyorogtak – nemtől függően. Miután majdnem taknyoltam egyet, sikerült megállnom a cél-helyszínen. Várakozok, s erre kit látok rikító sárga mountain bike-on közeledni? Az apámat! Kiabáltam is előre: – Hát Te? Mi ez a bringa?
Jött a válasz: – Inkább Te hát Te és mi EZ a bringa?
Ő is kölcsönkért egy bicajt, a munkahelyéről el kellett szaladnia valamiért. Jót nevettünk, elváltunk, én is elegyensúlyoztam a futártól kapott két nagy flakon mosószerrel vissza anyukámhoz és a kislányomhoz.
Megküzdöttem végre a szavakkal, de nem tudtam netre tölteni, nesze neked sietség! Sebaj, elsasszézok a dokihoz a fogibogyiért. (Közben Liza kiborul, hogy hova megyek.) Orvos már nincs, nyári időszámítás, helyettesítés és rövidebb rendelés. Szerencsémre pont egy aláírt recept még hevert az asszisztensnő előtt, megvan a bogyi-recept! Rohanok vissza a gyerekért, felnyalábolom a cuccom és nekiindulunk vásárolni. Apát az ovihoz rendeltem, ott szedi össze a családot. Természetesen gyerekkel a nyakamban, laptop hátizsákkal a hátamon, kismotorral és bevásárlószatyorral a kezemben érkezek az ovihoz. (Hurrá, edzés kipipálva!)
A család kirak engem a városban, interjúra szaladok, ők meg addig anyóshoz. A munka-beszélgetés után ismét nyakamban a lában, hátamon a gépem, irány anyósék.
Mire hazaérünk, Liza már nem akar aludni. Visszatér minden az A-tervhez…

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Apa rendelésre

 

Ébredeznek, nyúládoznak a gyerekek az ágyban, kipihenték magukat a délutáni pihi-szusziban. Liza fektében kikukkant az ablakon, és egy apró bárányfelhőt látva kétségbeesetten felkiált:
– Vihar! Jön a vihar!
Olivér azonnal felpattan, kikémlel az ablakon és megállapítja, hogy a húgának nincs igaza.
– Nem jön vihar, jó idő van. Motorozhatnánk egy jót a parkolóban apával. Anyacika, hívjuk fel Apát, mert magától úgysem jön haza!

– Cucili miért hisztizel?
– Neeeem toooom!
– Akkor hagyd abba és gyere ide hozzám inkább!
– Nem megyek oda hozzád, mert nem te vagy a kedvenc apám!

– Hagyd abba a hisztit kislányom, gyere az ágyba, fáradt vagy! Biztos lemerült az elem.
– Apaaaaa! Nem merült le az elem, nincs bennem elem, nem vagyok lámpaaaaa!

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Kétszer leptek meg!

 

Nem vártam kedvességet, segítőkészséget, megoldást meg pláne az EVAT-tól. Ha eddig dolgom volt velük, mindig én bűnhődtem, de az is igaz, legtöbbször jogosan. Tegnap felkészültem a harcra, de leszereltek.
A városházára igyekeztem, késésben is voltam, így kézenfekvőnek tűnt az egészségház úti parkoló megcélzása. A régi kertmozi helyén egy autó állt az én kis pirosomon kívül, örültem is, nincs tumultus (tök béna vagyok, ha kis helyen történő manőverezésről van szó, olyankor úgy érzem magam, mint az érettségin: meg kell csinálni!). Összeszedtem a marék aprót, amit a hely megváltására szántam, de amikor a parkoló automata elé léptem, azzal találtam magam szembe, hogy nem működik. “ÜZEMEN KÍVÜL”
Gondolatban végigvettem a lehetőségeket, de mivel most már tényleg el is késtem, rohantam a dolgomra (egyébként a másik automata után kutyagolok, vagy a szélvédőn hagyott szerelmes üzenetet választom).
Mire dolgom végeztével visszatértem a parkolóba az én cuki piros autómat egy piros, de korántsem cuki zacsi díszítette. Én is paprikás lettem kissé.
Mérgesen odakocogtam a parkolóórához, ami persze addigra már működött.
Egy fiatalember kedvesen rám szólt, hogy ne idegeskedjek a büntetés miatt, nem ér annyit. Én válaszként azt mondtam, fel is hívom a cetlin szereplő számot, hadd’ legyen másnak is rossz napja, ha már engem így megszívattak. Elhatároztam, most aztán a legmocskosabb szitkokat is odavágom az egyébként engem sosem bántó ügyintézőhöz. Egyszerűen elegem volt, hogy mindig én állok a “megszívatott” oldalon! (Egyszer azért kaptam büntetést, mert a parkolójegy félrecsúszott, és hiába lengettem a kezemben a cégnél a még mindig érvényes cetlit, közölték, ha nem látszik a fotón, nincs mit tenni. Nem szánta meg senki a bőrig ázott, kiskölyköt magával húzó, egyébként gyed-et intéző anyukát.)
A telefon túlsó végén kellemes férfihang jelentkezett, udvarias és kedves volt. Nem firtatta a problémám jogosságát, azt mondta tartsam, utánanéz. Kisvártatva – mikorra már felkészültem a verbális harcra- elnézést kért, és azt mondta, törölte a büntetést! Nem hittem a fülemnek! Az óra visszaállítása után két órát szoktak türelmi időként hagyni, ezt is megtudtam.
Szóval a parkolóóra valóban rossz volt, a zöldruhás szörnyek kicsit korábban kezdtek lelkesedni, mint kellett volna, és én egy kellemes élménnyel lettem gazdagabb – egy piros cetli által. Élménydús nap volt.

Kategória: Nincs kategorizálva, Okoskodós-megmondós | Hozzászólás most!

Milyen Egerben szülni?

Ma lehet utoljára szavazni az Év szülészete versenyben. A felmérésben nem valószínű, hogy Eger az élvonalban végez…
A főként kismamák, anyukák által látogatott babaszoba.hu egyik leginkább figyelemmel kísért programja a hazai kórházak szülészeteinek versenye. A portálon leadott voksok alapján áll össze az idei rangsor, ami valljuk be, nem hagy hidegen egyetlen szülés előtt álló nőt sem.
Én, gyermekeim születésére készülve, főként az orvos és a szülésznő személyét tartottam fontosnak, eszembe se jutott, hogy a helyi kórház helyett más intézményt válasszak. Ma már azért előbb körülnéznék a környékbeli szülészetek között is! Az igaz, hogy a nagy pillanatban mellettem állók emberségével, szakértelmével nagyon meg voltam elégedve, az utána következő kórházi napokat nagyon nehezen éltem meg. Ebben az élményben egyaránt ludas volt a szülés utáni hormonlöket és a „gyermekágyas” személyzet (újszülöttesek). Bolondnak néztek, hogy köldökzsinórvért visz a férjem Debrecenbe, lisztérzékenység genetikai vizsgálatra (mert Ők még nem hallottak ilyenről, biztosan csak flancolás!). A személyzet többsége kedvesen segítséget kínált mindenkinek, de igen, volt olyan is, aki úgy nézett a kismamákra, mint élete elrontóira, ami nagyon rosszul tudott esni abban a kiszolgáltatott helyzetben. Nekem gondom volt a szoptatással, pontosabban a tej mennyisége és a gyerekeim igénye közötti jelentős különbséggel. A megoldáshoz nem kaptam hathatós segítséget, csak közhelyeket: „próbálkozni kell”, „majd beáll”, „olyan nincs, hogy kevés a tej”.
Ki kell emelnem, hogy a kisebbik csemetém is már 2 éves, így reméltem, azóta sokat javult a helyzet – erről sok kórházi nyilatkozat is szólt. De ha javult, akkor miért áll Eger a 43. helyen (12 órakor) a ma záruló szülészetek versenyében?!  Egyáltalán hogyan lehet a „hátsó sorban” egy bababarát kórház ezen a listán?
Gyöngyös a 25., míg a hatvani kórház az 57. (már sereghajtónak titulálható) az összesen másfélezer voks alapján.
A kazincbarcikai kórház első helyre rangsorolása nyilván a kórházat féltők kampányának is köszönhető (az intézményrendszer átszervezése után a szülészet megmarad, legalábbis ezt ígérték a legutóbbi politikusi nyilatkozatok), ugyanakkor a tavalyi dobogós szülészetek idén is az élvonalban találhatók.

Igazán kíváncsi lennék olyan anyukák véleményére, akiknek idén volt részük az egri szülészet vendéglátásában! A tapasztalatokat egyébként a kórházi versenyhez tartozó fórumban is le lehet írni, hasznos lenne a leendő édesanyáknak!

Kategória: Gyerekes nézőpontból, Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Az ostrom margójára

Végre, itt a Végvári Vigasságok! A fiam két hete erre a programra készül, mindennel kardozik, ágyúzik, ami csak a keze ügyébe kerül (legutóbb egy merőkanalat tett tönkre, mert a lego-várat ágyúzta vele).
Olivér ősszel lesz 4 éves, így nem sok történelmi ismerete van, még azt is csak most kezdi megérteni, hogy létezett olyan idő, amikor Anya még nem volt anya (a kétéves hugica még nem tart itt, szerinte ő mindig is a pocakomban volt, aztán persze egyszer csak megszületett). A legendás várvédés és a leendő program megértetésére internetes segítséget is igénybe vettem, videókat néztünk a tavalyi vigassági forgatagról és természetesen az Egri csillagokról.
A fiam kikerekedett szemmel bámulta a csatajelenetet, én meg magyaráztam a horror-mesét (ami ugyebár a múltunk része, és én amúgy is a „dark” verziót olvasom a Piroska és a farkasból is).
– Az ellenség próbált feljutni a várfalon, a védők meg ellökték a létrákat, nyilaztak, ágyúztak, forró vízzel és forró ólommal öntötték nyakon a törököket…
Megbeszéltünk mindent, amit egy majdnem 4 évesnek tudni kell 1552 nagy eseményéről.

Este, amikor hazajött Apa, Olivér azonnal megrohamozta.
– Apacika! Megyünk majd a várba, ott ahol a védők védték a falakat és lóval mentek mindenfelé, nem kocsival és akkor forró vizet öntöttek az ellenségre, meg forró macska almot…

Elfelejtettem kitérni az ólom fogalmára.

Kategória: Családi sztori, Gyerekes nézőpontból, Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Baráti látogatás a Várban

A Várba kirándultunk a családdal. Kihasználtuk az Eger Vára Barátainak Köre Egyesület kínálta kedvezményes bérletet. Kedvenc helyünk ez a történelmi környezet, kényelmesen lehet itt gyereket „legeltetni” és okosítani is.
Két és hároméves csemetéink rajonganak az Egri várért, ami nem csoda, melyik gyerek nem? Bár a kiállításokat egyelőre nem látogatjuk, a hatalmas szabad tér, a mászni való falmaradványok és az ágyúk hatalmas játszóteret alkotnak a szemükben. A fiam ezúttal is extázisba esett minden fegyver (és az íjász) láttán, míg a lányom a pónilovak simogatásában élte ki magát, neki az a lényeg (milyen szerencse, hogy a körbe-körbe fizetős „lovarda” felügyelője nem bánja, ha egy kislányka többször félórát ácsorog a jószágok mellett, miközben az anyjának esze ágában sincs befizetni egy körre).
Gyermekeim önfeledten nyargalásztak a Gótikus palota előtti hatalmas területen, bár azt nem értették, miért nem szabad a fűre lépni, merthogy nincs is fű. Igazuk volt, mi is alig fedeztünk fel pár zöld szálat.
Szomorúan tapasztaltuk, hogy nagyon sok az omlásveszély miatt elzárt terület. Megértjük, hogy sok pénz ezeket az ősi falakat tatarozni, de azt már nehezebben, hogy miért kidőlt, korhadt kerítésfélékkel állják el a látogató útját a kritikus részeken. A kölykeim állandóan be akartak menni a kidőlt tákolmányok mellett, mert azt hitték, ez a „Romkert-program” része.
A Gárdonyi-sír közelében található játszótér fő célpontja a kisgyerekeseknek, nekünk is. A környezetbe kellemesen illeszkedő falovakkal simán elvannak fél-, egy órát is a csemetéim, mi, szülők meg addig süttethetjük magunkat a padon. Hát kell ennél több? Azért egy mobilbudi elférne…
Az, aki megálmodta a játszóteret erre a magaslati helyszínre, nem gondolt arra, hogy az azt használó gyerekek –korbéli sajátosságaikhoz híven- nem mindig bírják záróizmokkal, míg szüleik elrohannak velük a Palota-udvarban lévő vécéig. Elárulom, ennek köszönhető az a sok fura eldobott zsebkendő halom a szomszédos várfalak mellett. (Egy fabódéval álcázott mobil vécé megoldaná a dolgot.)
Mindent egybevetve a Vár az egyik legszuperebb hely Egerben, még kisgyerekes szemmel is. Bár a csemetéimben történelmi kiselőadásomból egyelőre csak a csihi-puhi és az ágyúzás marad meg, és az, hogy török, számukra valami fura lényt jelent, az már most látszik, hogy értik és értékelik a régi építményt. Olivér fiam lelki szemei előtt még most is ellenség gyülekezik a vár alatt…
Jó dolog a várbaráti tagsági igazolvány, amit felnőtteknek 2000 forintért árulnak és korlátlanul látogathatjuk vele ezt a szép helyet. Fura, hogy a vár honlapján erről egy szó sincs.
Izgatottan készülünk a jövő heti Végvári Vigasságokra! A fiam naponta edz az eseményre, főleg a húgát csépeli minden, kardra csak kicsit is hasonlító tárggyal, alig várja már, hogy találkozzon az „igazi” vitézekkel.
A Végvári Vígasságok négy napos rendezvény. A lakásunk korántsem ódon falai között viszont heteken át tart a képzeletbeli ostrom…

Az egyik kedvenc

Kategória: Családi sztori, Gyerekes nézőpontból, Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Cuki cukkini

Ma délben a férjem megjelent itthon ebédelni. Nem szokása ez, sajnos, inkább futva eszik valahol, vagy este rabolja ki a hűtőt. Ma hazajött. Furcsálltam.

Bőszen gondolkoztam a rejtélyen, miközben tálaltam a családnak a sült cukkinit húsos szósszal, sajttal. A Férfiember arca egészen megnyúlt, amint elé tettem az egyébként guszta étket. Nem szólt, nekilátott.
Csak akkor jutott eszembe, miért jött ma kivételesen haza az uram, amikor már a harmadik adag cukkinit tömte be. A tegnapi beszerzés alapján Ő arra számított, hogy a kedvencét, a bolognai tésztát főzöm!

Cukkinira sosem jött volna haza. Talán legközelebb! 🙂

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Csőd! Csőd. Csőd?

Anyai “munkám” teljes kudarcát éltem ma meg.
Közel jártam hozzá, hogy olyat mondjak, vagy tegyek a gyerekeimmel, amit utána megbánnék.

Történt ugyanis, hogy nem tudtam délután rávenni Őkelmééket az alvásra. Vergődtek, dumáltak, nem hagyták egymást és engem békén, végül feladtam, mondván, van ilyen néha. Elengedtem őket játszani azzal a feltétellel, hogy nincs veszekedés és hiszti a fáradtságtól. Míg elmentem vécére, ellopták a naptejet, amivel két hete fújták össze a szobájukat és akkor ugye letették a nagy esküt, hogy soha többet… szóval a naptej birtokában nekiálltak a szándékos csínytevésnek. Igen, a múltkori még csak “festési” szándék volt, míg a mai már rosszaság a javából. Épp azon kaptam őket, hogy fújják javában az ágy oldalára.
Iszonyúan kiakadtam. Nem tudtam, sírjak, kiabáljak, fenekeljek, meneküljek… a konyhában fújtam ki magam, míg a delikvensek a sarokban kuksoltak. (Cucili aggódva kérdezgette bűntársát: Olika, jaj, most mit tegyünk? Oli csak a vállát húzkodta válaszként.)
Miután lehiggadtam, jöttek bocsánatot kérni és ígérték, összepakolják a játékokat a szobában, most már “jófogadó” gyerekek lesznek. Fél perc sem telt el, jön Liza nagy sebbel-lobbal. – Anyacikaaaa! Olika lepicsilte a’ ágyamat!
A kisfiam úgy gondolta, vicces lesz, ha úgy tesz, mint néhány hete a kismacska (a kis jószág ellen sikerrel vetettem be a víz-spricnit és a citrom illóolajat, így már a kanapéról is leszokott).
Ekkor már elkeseredtem teljesen. Elküldtem a Kisördögöt konyhai elmélkedésre, én meg kimostam a megtisztelt matracot. Olivér megnyúlt arccal bánkódott és elhaló hangon hajtogatta, hogy bocsánatot kér. Egy idő után ismét megsajnáltam, megbeszéltük a bűneit és elindultunk összepakolni a szobában. Nekiálltunk szedegetni a játékokat, mire a fiatalúr beköpi: – Anyacika! És adsz nekem pénzt a pakolásért?
Ekkor összeomlott bennem minden. Úgy éreztem, tehetek és mondhatok bármit, nem tudom a gyerekeimet megnevelni, nem tudom őket a helyesre szoktatni – csődöt mondtam. Az események zárásaként Olivér szétszedte a féltve őrzött gyerekkori mesekazettáimat (magas polcról szedte le a porszívó csövével). A tettet először Lizára akarta kenni, de aztán jobbnak látta elmondani az igazat és hogy persze soha többet nem tesz ilyet. No igen, nem gyártanak már mesekazettát…
Túl vagyunk a szent beszéden, a sarokba állításon, a játék elkobzáson, a fájó anyaarc zsaroláson és apa nevelésbe állításán (“jó, hogy jöttél…”. Minden hatástalannak tűnik.
Épp most jött Oli a legújabb konyhai száműzetéséből. Meghallgattam az újabb fogadalmat, bekasszíroztam a bűnbánó puszikat, majd elviharzott. Nekem nem maradt más, mint a remény, hogy egyszer talán be is tartja az elhangzottakat.
Édesanyámék meg tudtak nevelni minket anélkül is, hogy bekamerázták volna a lakást, de azért ők is hallottak pár fogadalmat…

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva | 2 hozzászólás

Dög, Bestia

Nemrégiben elpusztult a cicám, elütötte egy autó. Nyolc éves volt, ami a környékünkön rekordnak számít, tekintve, hogy forgalmas autóút mellett élünk. Napokig ki voltam bukva az eset miatt, nagyon szívemhez nőtt az a hamvas szürkeség. Két kiscica maradt utána, négy hetesen. A két kölyök most három hónapos, én csak Dög és Bestia névvel illetem őket…
A szürke kiskandúr Liza lányom kedvence, teljesen összenőttek az utóbbi hetekben. Míg Cuciról lehámozom az éjszakai pelust, a fürdőszobaszőnyegen várakozik a gazdira. Liza a hóna alá kapja és szinte egész nap cipeli, nyúzza. Eleinte órákat töltöttem azt áriázva, hogy “tedd le, nem jó neki, csak simogasd”, de miután rájöttem, hogy a dögönyözés egyátalán nincs a macska ellenére, most már hagyom őket. Ha elege van a cicusnak, úgyis elbújik, vagy lelép az udvarra, ahogy egyébként a testvére sűrűn meg is teszi.
A cirmos cicalány igazi kis tigris, egész nap játszik, vadászik, a szeretetét is azzal fejezi ki, hogy megharap (igaz, csak finoman). Olivérnek jó pajtása lett, mert remekül lehet vele madzag-vadászós cicahorgászatot rendezni, de a tutujgatást nem tűri.
Nagyon cuki mindkettő, és nagy áldást jelentenek számomra, főleg így, az ovi-szünetben, mert lefoglalják a kölyköket. Persze mindennek ára van, amit ugye minden családban az anya fizet meg. 🙂
A kandúr kiérdemelte a Dög nevet, mivel valamilyen rejtélyes indíttatásból rendre lepisili a kanapé sarkát. Először a lányom ágyát tisztelte meg többször is, de a gyerekszobából sikerült kiszoktatni. Azóta a kanapé a célpont.  Képes azért beszökni a lakásba, hogy a napi rutint teljesítse (sosem volt az említett ülőalkalmatosság olyan tiszta, mint most, hiszen újabban ugye naponta takaríthatom). A dolgát egyébként mindkét macska az alomba, vagy az udvaron végzi, de ennek a fura kiskandúr-szokásnak egyelőre nem találom az ellenszerét. Már illóolajoktól és textilfrissítőktől szaglik az egész lakás, de a kis tököst az illatfelhőbe burkolózott kanapé továbbra is vonzza. A vacakság ráadásul alig eszik, pihe könnyű az egész szőrcsomó. A nagy meleg miatt hajnalonta felkelek és még az elviselhető hőmérsékletben, a folyosón adok enni a nyávogóknak. A cirmos tiszta erő, izom, betúr mindent, amit elérakok, bezzeg a kisöccse fölött ott kell álljak, hogy egyen pár falatot.
A hajnali etetéseknek hála tegnap 5 óra 10 perckor arra ébredtem, hogy a cirmos macsek eszetlen dorombolás közepette minden lábával a bokámba kapaszkodik és finoman belekóstolgat az ínszallagomba. No igen, késtem a reggelivel, gondolta, felébreszt – ezzel kiérdemelte a Bestia nevet.
Szóval elvagyunk a macskákkal, akiket egyébként Oli Picinek és Pacának hív (a 101 kiskutyában hallotta), Liza viszont Rudinak és Ravasznak (az egyik szilvásváradi lovaskocsi két lipicaija után). Ezek mellé már bőven elfér, ha én meg Dögnek és Bestiának nevezem őket…

ui: A kis kandúr eredetileg egy barátnőmhöz került volna (ha az anyját nem éri a baj), aki a Dr. M. Béla nevet szándékozott neki adni. Ha a Dög leszokik a kanapémról, lehet, hogy Bécicára keresztelem. 😀

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!

Kiscsoport: kipipálva

Hogy repül az idő! Vége az első óvodai évnek. Olivér középsősként megy legközelebb a kölyöknevelő intézménybe. A gyerekeim naptejjel indították a szünetet…

Ahhoz képest, hogy milyen szorongva kezdtük az egymástól való elválást, a fiam remekül helytállt a Katica csoportban, jól beilleszkedett. Örültem, hogy mindig dicsérték az óvó nénik, szófogadó, rendes gyerekként emlegették. Ezen egy kicsit mindig nevettem, mert otthon viszont Oli maga a kisördög – de hát, valahol rosszalkodni is kell és akkor az legyen inkább otthon. A nevelők akkor kaptak némi ízelítőt az „igazi” Oliból, ha Liza is belátogatott az oviba. A tesó jelenlétében mintha nem léteznének szabályok, meg lehet tenni anyával, hogy a folyosón rohangálunk és szandiban kirongyolunk az udvarra, elbújunk a mosdóban, dobáljuk az uzsonnát vagy sikítva énekelünk, mert az vicces…
Az utolsó héten azért csak sikerült Olivérnek egy emlékezetes kisovis tettet véghezvinnie! Büszkén, mellet kidüllesztve mesélte:  – Anyacika, képzeld, ma büntetésben voltam az óvodában!
Meglepődve érdeklődtem az eset felől, mire kifejtette, hogy a sapkájával csapkodta a gyerekeket. Megbeszéltük, hogy „ejnye-bejnye csúnya dolog, jogos volt a bünti”, de magamban arra gondoltam, hogy „na ezt is megéltük, a gyerek végre rosszalkodik az oviban, tehát otthon érzi magát, beilleszkedett „röpke” nyolc hónap alatt”. Pár perc múlva zaklatottan felkiáltott: – De hát Anyacika! Én nem vagyok verekedős gyerek! A sapka puha, így össze-vissza lehet gyűrni, mer’, mer’ puha, így ni, és az nem fájt a gyerekeknek, én csak játszottam velük! – mire a végére ért, szinte zihált a felháborodottságtól. Nem akarta magát egy szinten említeni azzal a Marcival, aki köztudottan verekedős gyerek és akit ő nem szeret. Megbeszéltük, hogy ő tényleg nem verekedős, és most már azt is tudja, hogy nem szabad játékból sem csapkodni, még puhával sem és akkor megnyugodott. Azért pár perc múlva Apának is büszkén elmesélte az esetet…
Sajnáljuk, hogy jó pár hétig nincs ovi. Oli azért, mert hiányoznak a barátai, én azért, mert hiányzik az a Lizával kettesben töltött néhány nyugisabb óra (Oli csak félnapos ovis volt). Külön-külön valahogy olyan jó gyerekek, ketten veszélyes kombináció.
Hétfőn, a szünet első napján naptejjel fújták be az egész szobájukat. Mindent. A falat, a szekrényt, a szőnyeget, játékokat, a lámpát – completamente. „Anyacika, csak, csak, csak sárga szobát akartunk!”

Tavaly félve, most reménykedve várom az ovikezdést. Az óvónők tavaly reménykedhettek, most félhetnek, fél év, és megy Liza is…

Vakáció - ők élvezik

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva | Hozzászólás most!