DiÓda

Tegnap este hosszasan agyaltam, hogyan kellene a leghatékonyabban végigvinni ezt a csütörtöki napot. Össze kell hangolni egy dolgozó férjet, egy ovist, egy majdnem ovist, legalább egy nagymamát, na és magamat. Az utóbbi pontos meghatározása még nincs meg, talán a „csak egy kicsit dolgozni próbáló anyarobot” fedi a valóságot.
Hajnalban keltem, hogy megfogalmazzak egy cikket, amit már egy hete ígérek és ma mindenképp le kell adni. Majdnem végeztem vele, de készülni kellett az oviba. A gyerekek nem voltak partnerek az öltözésben, sőt, Oli olyan tempóban evett, hogy azt hittem, a müzlihez adott tej megalszik mire a gyomrába ér.
Egy autónk van, így mindannyian útra keltünk, csodák csodájára még majdnem A-terv szerint. Az ovi után anyukámék felé vettük az irányt, a férjem kirakott minket és ment a dolgára.
A kislányom azonnal nekilátott a mamájával konyhai munkálatokat végezni, míg én előhúztam a laptopot, mondván, végzek azzal a cikkel és csak aztán megyek el a körzeti orvoshoz életfontosságú gyógyszeremért (antibébi). Alighogy leülök, csörög a telefonom, futár hozna csomagot, de az otthoni címemre. Nem kanyarodhat anyuék felé, mert neki útvonala van. Már kezdem könyörgőre venni, amikor a fiatalember tálal egy megoldást: találkozzunk a két cím között félúton. Bevállalom, nem akarok fizetni még egyszer a szállításért. Tíz percem van eljutni a randi-helyre.
Anya javaslatára apukám biciklijével kelek útra. A nálam öregebb cajgán úgy mutattam, mint majom a köszörűkövön, fodros rövid szoknyában, napszemcsiben. A szembe jövők furcsán néztek, vagy balgán vigyorogtak – nemtől függően. Miután majdnem taknyoltam egyet, sikerült megállnom a cél-helyszínen. Várakozok, s erre kit látok rikító sárga mountain bike-on közeledni? Az apámat! Kiabáltam is előre: – Hát Te? Mi ez a bringa?
Jött a válasz: – Inkább Te hát Te és mi EZ a bringa?
Ő is kölcsönkért egy bicajt, a munkahelyéről el kellett szaladnia valamiért. Jót nevettünk, elváltunk, én is elegyensúlyoztam a futártól kapott két nagy flakon mosószerrel vissza anyukámhoz és a kislányomhoz.
Megküzdöttem végre a szavakkal, de nem tudtam netre tölteni, nesze neked sietség! Sebaj, elsasszézok a dokihoz a fogibogyiért. (Közben Liza kiborul, hogy hova megyek.) Orvos már nincs, nyári időszámítás, helyettesítés és rövidebb rendelés. Szerencsémre pont egy aláírt recept még hevert az asszisztensnő előtt, megvan a bogyi-recept! Rohanok vissza a gyerekért, felnyalábolom a cuccom és nekiindulunk vásárolni. Apát az ovihoz rendeltem, ott szedi össze a családot. Természetesen gyerekkel a nyakamban, laptop hátizsákkal a hátamon, kismotorral és bevásárlószatyorral a kezemben érkezek az ovihoz. (Hurrá, edzés kipipálva!)
A család kirak engem a városban, interjúra szaladok, ők meg addig anyóshoz. A munka-beszélgetés után ismét nyakamban a lában, hátamon a gépem, irány anyósék.
Mire hazaérünk, Liza már nem akar aludni. Visszatér minden az A-tervhez…

Ébredeznek, nyúládoznak a gyerekek az ágyban, kipihenték magukat a délutáni pihi-szusziban. Liza fektében kikukkant az ablakon, és egy apró bárányfelhőt látva kétségbeesetten felkiált:
– Vihar! Jön a vihar!
Olivér azonnal felpattan, kikémlel az ablakon és megállapítja, hogy a húgának nincs igaza.
– Nem jön vihar, jó idő van. Motorozhatnánk egy jót a parkolóban apával. Anyacika, hívjuk fel Apát, mert magától úgysem jön haza!
…

– Cucili miért hisztizel?
– Neeeem toooom!
– Akkor hagyd abba és gyere ide hozzám inkább!
– Nem megyek oda hozzád, mert nem te vagy a kedvenc apám!
…

– Hagyd abba a hisztit kislányom, gyere az ágyba, fáradt vagy! Biztos lemerült az elem.
– Apaaaaa! Nem merült le az elem, nincs bennem elem, nem vagyok lámpaaaaa!

Ma délben a férjem megjelent itthon ebédelni. Nem szokása ez, sajnos, inkább futva eszik valahol, vagy este rabolja ki a hűtőt. Ma hazajött. Furcsálltam.

Bőszen gondolkoztam a rejtélyen, miközben tálaltam a családnak a sült cukkinit húsos szósszal, sajttal. A Férfiember arca egészen megnyúlt, amint elé tettem az egyébként guszta étket. Nem szólt, nekilátott.
Csak akkor jutott eszembe, miért jött ma kivételesen haza az uram, amikor már a harmadik adag cukkinit tömte be. A tegnapi beszerzés alapján Ő arra számított, hogy a kedvencét, a bolognai tésztát főzöm!

Cukkinira sosem jött volna haza. Talán legközelebb! 🙂

Anyai „munkám” teljes kudarcát éltem ma meg.
Közel jártam hozzá, hogy olyat mondjak, vagy tegyek a gyerekeimmel, amit utána megbánnék.

Történt ugyanis, hogy nem tudtam délután rávenni Őkelmééket az alvásra. Vergődtek, dumáltak, nem hagyták egymást és engem békén, végül feladtam, mondván, van ilyen néha. Elengedtem őket játszani azzal a feltétellel, hogy nincs veszekedés és hiszti a fáradtságtól. Míg elmentem vécére, ellopták a naptejet, amivel két hete fújták össze a szobájukat és akkor ugye letették a nagy esküt, hogy soha többet… szóval a naptej birtokában nekiálltak a szándékos csínytevésnek. Igen, a múltkori még csak „festési” szándék volt, míg a mai már rosszaság a javából. Épp azon kaptam őket, hogy fújják javában az ágy oldalára.
Iszonyúan kiakadtam. Nem tudtam, sírjak, kiabáljak, fenekeljek, meneküljek… a konyhában fújtam ki magam, míg a delikvensek a sarokban kuksoltak. (Cucili aggódva kérdezgette bűntársát: Olika, jaj, most mit tegyünk? Oli csak a vállát húzkodta válaszként.)
Miután lehiggadtam, jöttek bocsánatot kérni és ígérték, összepakolják a játékokat a szobában, most már „jófogadó” gyerekek lesznek. Fél perc sem telt el, jön Liza nagy sebbel-lobbal. – Anyacikaaaa! Olika lepicsilte a’ ágyamat!
A kisfiam úgy gondolta, vicces lesz, ha úgy tesz, mint néhány hete a kismacska (a kis jószág ellen sikerrel vetettem be a víz-spricnit és a citrom illóolajat, így már a kanapéról is leszokott).
Ekkor már elkeseredtem teljesen. Elküldtem a Kisördögöt konyhai elmélkedésre, én meg kimostam a megtisztelt matracot. Olivér megnyúlt arccal bánkódott és elhaló hangon hajtogatta, hogy bocsánatot kér. Egy idő után ismét megsajnáltam, megbeszéltük a bűneit és elindultunk összepakolni a szobában. Nekiálltunk szedegetni a játékokat, mire a fiatalúr beköpi: – Anyacika! És adsz nekem pénzt a pakolásért?
Ekkor összeomlott bennem minden. Úgy éreztem, tehetek és mondhatok bármit, nem tudom a gyerekeimet megnevelni, nem tudom őket a helyesre szoktatni – csődöt mondtam. Az események zárásaként Olivér szétszedte a féltve őrzött gyerekkori mesekazettáimat (magas polcról szedte le a porszívó csövével). A tettet először Lizára akarta kenni, de aztán jobbnak látta elmondani az igazat és hogy persze soha többet nem tesz ilyet. No igen, nem gyártanak már mesekazettát…
Túl vagyunk a szent beszéden, a sarokba állításon, a játék elkobzáson, a fájó anyaarc zsaroláson és apa nevelésbe állításán („jó, hogy jöttél…”. Minden hatástalannak tűnik.
Épp most jött Oli a legújabb konyhai száműzetéséből. Meghallgattam az újabb fogadalmat, bekasszíroztam a bűnbánó puszikat, majd elviharzott. Nekem nem maradt más, mint a remény, hogy egyszer talán be is tartja az elhangzottakat.
Édesanyámék meg tudtak nevelni minket anélkül is, hogy bekamerázták volna a lakást, de azért ők is hallottak pár fogadalmat…

Nemrégiben elpusztult a cicám, elütötte egy autó. Nyolc éves volt, ami a környékünkön rekordnak számít, tekintve, hogy forgalmas autóút mellett élünk. Napokig ki voltam bukva az eset miatt, nagyon szívemhez nőtt az a hamvas szürkeség. Két kiscica maradt utána, négy hetesen. A két kölyök most három hónapos, én csak Dög és Bestia névvel illetem őket…
A szürke kiskandúr Liza lányom kedvence, teljesen összenőttek az utóbbi hetekben. Míg Cuciról lehámozom az éjszakai pelust, a fürdőszobaszőnyegen várakozik a gazdira. Liza a hóna alá kapja és szinte egész nap cipeli, nyúzza. Eleinte órákat töltöttem azt áriázva, hogy „tedd le, nem jó neki, csak simogasd”, de miután rájöttem, hogy a dögönyözés egyátalán nincs a macska ellenére, most már hagyom őket. Ha elege van a cicusnak, úgyis elbújik, vagy lelép az udvarra, ahogy egyébként a testvére sűrűn meg is teszi.
A cirmos cicalány igazi kis tigris, egész nap játszik, vadászik, a szeretetét is azzal fejezi ki, hogy megharap (igaz, csak finoman). Olivérnek jó pajtása lett, mert remekül lehet vele madzag-vadászós cicahorgászatot rendezni, de a tutujgatást nem tűri.
Nagyon cuki mindkettő, és nagy áldást jelentenek számomra, főleg így, az ovi-szünetben, mert lefoglalják a kölyköket. Persze mindennek ára van, amit ugye minden családban az anya fizet meg. 🙂
A kandúr kiérdemelte a Dög nevet, mivel valamilyen rejtélyes indíttatásból rendre lepisili a kanapé sarkát. Először a lányom ágyát tisztelte meg többször is, de a gyerekszobából sikerült kiszoktatni. Azóta a kanapé a célpont.  Képes azért beszökni a lakásba, hogy a napi rutint teljesítse (sosem volt az említett ülőalkalmatosság olyan tiszta, mint most, hiszen újabban ugye naponta takaríthatom). A dolgát egyébként mindkét macska az alomba, vagy az udvaron végzi, de ennek a fura kiskandúr-szokásnak egyelőre nem találom az ellenszerét. Már illóolajoktól és textilfrissítőktől szaglik az egész lakás, de a kis tököst az illatfelhőbe burkolózott kanapé továbbra is vonzza. A vacakság ráadásul alig eszik, pihe könnyű az egész szőrcsomó. A nagy meleg miatt hajnalonta felkelek és még az elviselhető hőmérsékletben, a folyosón adok enni a nyávogóknak. A cirmos tiszta erő, izom, betúr mindent, amit elérakok, bezzeg a kisöccse fölött ott kell álljak, hogy egyen pár falatot.
A hajnali etetéseknek hála tegnap 5 óra 10 perckor arra ébredtem, hogy a cirmos macsek eszetlen dorombolás közepette minden lábával a bokámba kapaszkodik és finoman belekóstolgat az ínszallagomba. No igen, késtem a reggelivel, gondolta, felébreszt – ezzel kiérdemelte a Bestia nevet.
Szóval elvagyunk a macskákkal, akiket egyébként Oli Picinek és Pacának hív (a 101 kiskutyában hallotta), Liza viszont Rudinak és Ravasznak (az egyik szilvásváradi lovaskocsi két lipicaija után). Ezek mellé már bőven elfér, ha én meg Dögnek és Bestiának nevezem őket…

ui: A kis kandúr eredetileg egy barátnőmhöz került volna (ha az anyját nem éri a baj), aki a Dr. M. Béla nevet szándékozott neki adni. Ha a Dög leszokik a kanapémról, lehet, hogy Bécicára keresztelem. 😀

Hogy repül az idő! Vége az első óvodai évnek. Olivér középsősként megy legközelebb a kölyöknevelő intézménybe. A gyerekeim naptejjel indították a szünetet…

Ahhoz képest, hogy milyen szorongva kezdtük az egymástól való elválást, a fiam remekül helytállt a Katica csoportban, jól beilleszkedett. Örültem, hogy mindig dicsérték az óvó nénik, szófogadó, rendes gyerekként emlegették. Ezen egy kicsit mindig nevettem, mert otthon viszont Oli maga a kisördög – de hát, valahol rosszalkodni is kell és akkor az legyen inkább otthon. A nevelők akkor kaptak némi ízelítőt az „igazi” Oliból, ha Liza is belátogatott az oviba. A tesó jelenlétében mintha nem léteznének szabályok, meg lehet tenni anyával, hogy a folyosón rohangálunk és szandiban kirongyolunk az udvarra, elbújunk a mosdóban, dobáljuk az uzsonnát vagy sikítva énekelünk, mert az vicces…
Az utolsó héten azért csak sikerült Olivérnek egy emlékezetes kisovis tettet véghezvinnie! Büszkén, mellet kidüllesztve mesélte:  – Anyacika, képzeld, ma büntetésben voltam az óvodában!
Meglepődve érdeklődtem az eset felől, mire kifejtette, hogy a sapkájával csapkodta a gyerekeket. Megbeszéltük, hogy „ejnye-bejnye csúnya dolog, jogos volt a bünti”, de magamban arra gondoltam, hogy „na ezt is megéltük, a gyerek végre rosszalkodik az oviban, tehát otthon érzi magát, beilleszkedett „röpke” nyolc hónap alatt”. Pár perc múlva zaklatottan felkiáltott: – De hát Anyacika! Én nem vagyok verekedős gyerek! A sapka puha, így össze-vissza lehet gyűrni, mer’, mer’ puha, így ni, és az nem fájt a gyerekeknek, én csak játszottam velük! – mire a végére ért, szinte zihált a felháborodottságtól. Nem akarta magát egy szinten említeni azzal a Marcival, aki köztudottan verekedős gyerek és akit ő nem szeret. Megbeszéltük, hogy ő tényleg nem verekedős, és most már azt is tudja, hogy nem szabad játékból sem csapkodni, még puhával sem és akkor megnyugodott. Azért pár perc múlva Apának is büszkén elmesélte az esetet…
Sajnáljuk, hogy jó pár hétig nincs ovi. Oli azért, mert hiányoznak a barátai, én azért, mert hiányzik az a Lizával kettesben töltött néhány nyugisabb óra (Oli csak félnapos ovis volt). Külön-külön valahogy olyan jó gyerekek, ketten veszélyes kombináció.
Hétfőn, a szünet első napján naptejjel fújták be az egész szobájukat. Mindent. A falat, a szekrényt, a szőnyeget, játékokat, a lámpát – completamente. „Anyacika, csak, csak, csak sárga szobát akartunk!”

Tavaly félve, most reménykedve várom az ovikezdést. Az óvónők tavaly reménykedhettek, most félhetnek, fél év, és megy Liza is…

Vakáció - ők élvezik