DiÓda

Tíz éve hallgatom a férjemtől, hogy a nagymamája a mákos gubát saját sütésű kaláccsal készítette, és azt sosem űberelheti egy egyszerű kiflis változat. Nos, 10 év után nekiálltam „nagyis” bobajkát készíteni (az ő családjukban így hívták – én már ezt sem nagyon tudtam hová tenni, később megtudtam, ez egy ruszin étel, ami hasonlít a mi gubánkhoz)… 

Nagyobbik gyermekem a nagyinál, a kisebbik alszik, én meg felbátorodom és -mivel a nagyi már nem él- a netről szedett recept megvalósításába kezdek. Összegyúrom az összetevőket, az erdemény: a tészta, mint a kő! Begorombulok és azon töprengek, hogyan tüntessem el bénázásom bizonyítékát a legrövidebb úton. A budi eldugul tőle, kukaszállítás lesz vajon holnap? 

Abban maradok, becsapom a sütőbe és csinálok a kutyáknak fogkőeltávolító karácsonyi rágcsát. Közben a Kicsi felébred, kőtömb félrerak. Mire ismét a tésztával tudok foglalkozni, egész jól meg is kel. Becsapom a tepsibe (de szó szerint, épp, hogy kisebb darabokra szedem), irány a sütő. Kislányomat beültetem az etetőszékbe, mintegy óvintézkedés gyanánt, mert féltem a forró sütőajtótól. Az üvegen keresztül lesem az anyag átalakulását, pirul is már szépen. 

Épp készülök kivenni a kutyáknak szánt kalácsot, amikor olyan hascsikarás köszön be, amilyet utoljára gyerekkoromban egy lagzis sütizabálás után tapasztaltam (most azt hiszem, a fogyasztó csodatea a ludas – alighanem a budira szaladgálással égeti a zsírt, jobb, ha maradok az aerobicnál). Nem volt idő gondolokodni, rohantam a mosdóba. Fél percet sem töltöttem ott, sietek vissza, erre szembe jön velem a 11 hónapos gyermekem. Vélhetően kimászott az etetőszékből, mert koppanást, sírást nem hallottam, márpedig a járólap nem kellemes landolóterep. Megállt bennem az ütő. A kiscsaj vidáman elszambázott mellettem, én meg a duplán sokkos állapotból arra eszmélek, égett szag terjed a konyha felől. Na basszus, még a kutyáknak se tudok kaját sütni, csoda, hogy a gyerekeim eddig nem haltak éhen! 

Kivettem a kutyakalácsot, dühödten a gáztűzhely tetején hagytam – bevonultam csemetémmel a gyerekszobába. Mire kijöttem, a kalácsnak – egy-két morzsa híján – nyoma veszett. Apa megette 🙂 Bobajka kilőve egy időre…

 

Pár nappal később újra próbálkoztam, a nagymamám rongyosra „főzött” Horváth Ilona szakácskönyvéből olvastam ki a foszlós tejes kalács receptjét. Mint az álom, isteni lett! Kifli vastagságú rudakat sütöttem, amiket felkarikázva vaníliás tejbe áztattam, porcukros mákkal hintettem meg, mézet csurgattam rá. Tíz perc alatt összesütöttem. Az utolsó falatig elfogyott. A férjem azt mondta, olyan volt, mint a nagymamájáé! 🙂

A gyerekeim végre békésen alszanak. Istenem, mennyire hiányzott az elmúlt napokból a délutáni szabadságom! Karácsonykor ugyanis nálunk népvándorlás van, az ünnep minden napján látogatóba megyünk valahova. Nagyik, dédi, nagynéni –mindenki kipipálva, anya lestrapálva.

Ahhoz, hogy a 2 éves és 11 hónapos csemetéinkkel a lábunkat kitegyük a lakásunkból, nekem korán reggel el kell kezdeni a cihelődést. Mindenkinek kaja, pia, pelus, popsitörlő, váltóruha, benti cipő stb. – szóval egy komplett nyaraláshoz való pakkot kell összerakni akár néhány óra kedvéért a szomszéd utcában. És most még a karácsonyi ajándékokat sem kellene itthon hagyni! Szerintetek hogyan lehet távol tartani két kisgyereket egy halom becsomagolt izgalomtól? Marad a „fölpakolás” (elérhetetlen, de látható helyre rakás) és a hiszti…

Persze soha, semmi sem megy terv szerint, azaz A-terv szerint. A mi családunkban ugyanis létezik az A, B, C, D, de még az E-terv fogalma is – képtelenek vagyunk késés nélkül megérkezni valahová. A csúszás oka persze változó: apának dolga van („csak pár perc Csücsi” – aztán persze órák múlva jön meg tankolásra, kocsimosásra (a legnagyobb latyakban!) hivatkozva), vagy pl. az overál-felrángatás közben kiszagolom, valamelyik gyerek telepakolta a frissen rácsomagolt pelenkát. Ez utóbbi egyébként törvényszerű, mintha valami ingert adna a küszöb!

Ha végre sikerült a bejárati ajtó külső oldalára kerülni, jön az újabb kihívás: két tundrai időjáráshoz öltöztetett törpét kell gyerekülésekbe préselni. Már ekkor teljesen kész vagyok, úgy érzem magam, mint egy mamutfenyő, ami magától kidől, ha egy kanadai favágó nekitámaszkodik (persze nem tudom, van-e mamutfenyő kanadában, de egy éjszakai büfi-túra közben láttam filmet a favágókról, mondhatom az elmúlt hetek legjobb tévés élménye volt…).

A gyerekeim egész normálisak voltak rokonaik otthonában. Meglepő, de nem tört porcelán, a poharak épek maradtak (bár voltak próbálkozások azért…) és a karácsonyfák sem vágták magukat vízszintesbe, ami felér egyenesen a csodával! Ez az eredmény azonban a felnőtt családtagok -és főleg nekünk szülők- megfeszített munkájának köszönhető, gyakorlatilag 1 gyerek 1 felnőtt-kísérő felállás játszott a látogatások minden percében. Még szerencse, hogy volt váltás – milyen jó a nagy család!

Az elmúlt napokban volt minden: égnek álló hajszálak (pl. amikor a kristálypoharat lekapja a kétéves az asztalról), megfeszített figyelem („csak a kandallóhoz ne!”) és könyörgés („csak egy falat husit, légyszi..na jó, akkor sütit, mindegy csak egyél”). Ennek ellenére úgy érzem, most lett igazán meghitt a karácsonyunk. Sose felejtem el a gyerekeim csodálkozó arcát, amikor meglátták a feldíszített fát és mindenki énekelte a Kiskarácsonyt (na jó, ez utóbbin valószínű inkább ledöbbentek, mint csodálkoztak).

Most végre alszanak, ők is kipihenik.