Szülinapot ültünk a hétvégén, Oli mindjárt 3 éves. A nagy napon kezdjük az ovit is, így a családi dínom-dánomot kicsit előre hoztuk. Heteket készültem a meglepetéssel, kutattam a megfelelő ajándékot, a tökéletes élményt, a felejthetetlen szülinap zálogát…
Olivér új ágyat kapott, nagyfiúsat, rácsok nélkülit, sőt autó formájút! A lepedőre felrajzoltam a műszerfalat, sebváltót, a pedálokat, még a klímát és az ablakmosót is odakanyarítottam textilfilccel (amit mellesleg azért vettem, hogy ovis jeleket rajzoljak a ruhákba, de arra teljesen használhatatlan).
A szülinapi torta is autós lett, sőt Verdás! A konyhai kétbalkezes zseniálisat alkotott – azaz magam készítettem a kocsi formájú sütit, vagy három napi munka révén. Én, aki kilocsol, szétszór és elejt mindent a főzésre fenntartott helyiségben, egészen megtáltosodtam. Gondolnánk, hogy egy háromévesnek mindegy, hogy cukrászdai, vagy anya-sütötte a tortája, de nem! A zsúr után napokkal is emlegette a „verdást”, a cukrászdai, amit nagyiék hoztak feledésbe merült…
Oli a mamájánál várta a buli startot, még egy nagyot aludt is. Feldíszítettük a lakást, lufikat kötöztünk mindenhová, sütik, mini szendvicsek sorakoztak az asztalon. Az ablakból néztük, jön-e már az ünnepelt.
Az Alma együttes Ma van a szülinapom című száma ment, amikor a Nagyfiú belépett az ajtón (imádja azt a zenét, szülinaptól függetlenül). Megtorpant, meglepődött, elvörösödött. Kamillázott mindenfelé, zavarában rögtön rágni kezdte az ujját. Tudta, hogy ez fog történni, beszéltünk róla és más családtagok köszöntésében is mindig résztvesz, mégis láttam rajta, alig meri elhinni, hogy ez most neki szól.
Dédimamin kívül mindenki eljött, aki számít. Nagynéni, nagybácsik, nagymamák, papák és olyan rokonok, akiknek titulusát nem is tudom most pontosan, de a lényeg, hogy eljött az egész CSALÁDUNK. Énekeltünk közösen egy „Halász Jutkát”, tortapetárdát és gyertyákat gyújtottunk. Oli egészen varászlatos hangulatban volt, nem tudta, mit tegyen, csak nézett rám, nagy kerek és párás szemekkel. Akkor éreztem, hogy ennek a Nagyfiúnak még mindig én vagyok az origó, ami segíti eligazodni a világban, az ismeretlen, izgalmas és új helyzetekben…
Késő este, hárman feküdünk a nagy ágyban, a Hugica, Oli és én. Már majdnem elnyomott az álom, amikor a sötétben megszólalt Liza:
– Bejött Ojika és akko’ énekeltük neki, hogy pom-pom-pom…