Barátom kérdezi ma tőlem, a férjemet kell-e még emlékeztetni, hogy a gyereket haza kell szállítania az óvodából. – Á, már elég gördülékenyen mennek a dolgok! – felelem, de hozzáteszem, azért rendre ott marad valami, kesztyű, mellény, cipő…
Viccelődünk, hogy a lényeg, a gyereket ne hagyja ott.
Fél óra múlva felgördül a kocsink a feljáróra, Apa kiszáll. Kezében kis szatyrot lengetve andalog föl a lépcsőn, mögötte senki… hol a gyerek?!
– Hát Oli?! – üvöltök a lépcsősor tetejéről, megsejtve, ez nem anya előli bújócskázás lesz.
– Oli? Hol van Oli? – kérdezi a férjem ártatlanul, mire elborul az agyam. Ez ottfelejtette a gyereket az oviban! Egy órája kellett volna érte mennie! Ha a kezemben a metszőolló én tuti használom!
– Oké, akkor megyek Oliért! – feleli a legnagyobb nyugalommal, és indul.
Szerencsére a történetetet én vettem legjobban a szívemre. Oli nem félt attól, hogy örökre ottfelejti az apja, az óvónénik is jót derültek P. Apuka legújabb húzásán.
Délután hallom, ahogy a férjem a büfiztetés rejtelmeit ecseteli frissen apává vált barátjának …