Lődörgünk az Érsekkertben, simogat a tavaszi nap, a gyerekeink önfeledten mászókáznak Bródy Sándor szobrán, bújkálnak Gárdonyi Géza lábai között. A tavacska partján két srác támogat egy harmadikat, aki nagyon nem találja a horizontot. A szemlélődők között indul a licit, hány, nem hány, hova hány. Tiszta idill, ami másodpercek alatt agyvérzésközeli állapotba csap át egy kutyája által sétáltatott barom miatt. Az eset az én hibám, vállalom. Otthonhagytam a türelmemet. (Vagy Ritus bulijában előző este? A kialvatlanságom azzal volt összefüggésben, az biztos…)
Az irodalmárok, a gyerekeim és a hányó-nemhányó csávó között félúton apró termetű keverék kutyák szaladgálnak, csaholva követelik a botot gazdáiktól. A kisebb, peckesebb vakarék még szimpatikus is, kb. ilyen volt életem első saját kutyája, amikor porbanfutkosó méret voltam. Hallom, amint a lilahajú nyanya néni osztja az okosságot egy hórihorgas srácnak, aki jobbára csak bólogat. A csevegés tartalmára nem sokáig figyelek, elég volt ennyit hallanom: – „képzelje, a saját szőrére volt allergiás!” Az alkalmi páros hamarosan megbomlik, a hajlotthátú bólogató, nyomában két törpecirkálóval, Gárdonyiék felé veszi az irányt, majd kényelmesen elhelyezkedik az egyik padon. A napsütéses békesség nosztalgiát hív bennem, visszagondolok a múltbéli Csuli kutyámra, és álmodozok a gyerekeim jövőbeni zsebebéről (retikül-kompakt lenne jó – van mini bernáthegyi?). Utódaimnak is tetszenek a körülöttük szimatoló kutyák, de rajongásuk kimerül a „szia kutya” kiáltásnál. Nem erednek simogatási szándékkal a tacskófélék felé – kiélik magukat a macskánkon, meg az apjukhoz érkező elsőoltásos cukiságokon. A kutyák érdeklődőbbek, főleg a peckesebb vakarék, mert természetüknél fogva betojiak, aggódva szimatolnak minden felé, ami gyorsabban mozog, mint lomha, bámész gazdájuk.
A zsebkutyát elönti a félsz, amikor a gyerekeim műanyag motorral kezdenek száguldani a szobrok dombján lefelé, így amikor megállnak, vad ugatással oda-odarohanós műsorba kezd. Tudom, hogy félelmében teszi, de attól még ez számomra elfogadhatatlan. Egyelőre nem küldöm laza mozdulattal a tó irányába, várom, hogy a gazdi közbelép. Csak ül és néz.
– Nem hívnád vissza? – kérdezem és a válaszra két méteres rajzfilm-kiugrást produkál a szemem: – Hova?
Hogyhogy hova? Keresem a drogos kábulat nyomait, de csak „leszarom a fejed” tekintetet látok. Vérbe fordul kialvatlan szemem és fenyegetően köpöm ki: – Esetleg… MAGADHOZ?!
A hörgéssel felérő kérdésem hatására a flegma fiatalember a padhoz hívja a méregzsákot, aki erre meg is nyugszik, mert ugye megszűnt számára az idegen helyzet. Visszaáll a nyugalom, az én lelkem is csitul. Na jó, ne tűnjek hisztis anyatigrisnek, odalépek az üvegesszemű elé és igyekszem kedves lenni a jövőbeli konfliktusok elkerülése érdekében. Hallgatja a mondandóm, de csak néz rám. Nem tudom eldönteni, nem is érti, vagy csak nem érdekli amit felé tolok. Válasz nélkül, felhúzott szemöldökkel állok tovább.
Na kérem, hátha csak lassú a felfogásod T. Kuka Kutyás! Leírom Neked, mint kutyás a kutyásnak, ÉN mit tettem volna hasonló helyzetben.
Gyerek közelébe se megyek kutyával, mert a kölykök többsége nem tudja megállni, hogy meg ne akarja simogatni, vagy rúgni a kutyát, főleg, ha az kistermetű. Ráadásul hülye gyerek mellé jár a hülye anya, és nem csak a hülye mellé…
Ha a kutyám hepciáskodni kezd, tökmindegy kivel szemben, azonnal LÁBHOZ parancsolom, elejét véve a konfliktusnak. És ugye ha már póráz nélkül nyomjátok, legalább vissza tudod hívni, ugye?!
Ha én nem engedem rá a gyerekeimet a kutyáidra, te miért engeded rá azokat a gyerekeimre?!
Végezetül, szedj koffein tablettát, vazze!!! Üdv, D.