Nemrég meglátogatott minket az egyik barátnőm. Alig lépett be a lakásunkba, Liza azonnal leámadta, elkapta a kezét és hangos csodálatba kezdett:
– Jaj, de cép! Jaj, de cép csillogós a körmöd! – majd nagy sóhajjal, lemodóan hozzátette: Anyáé nem csillogós…
A barátnőm körmei ezüst csillámos lakkal voltak festve. A két éves lányom az egész látogatás alatt le se szakadt róla, simogatta, pár centiről vizsgálgatta a „csodát” és érdeklődött, mitől ilyen.
Annyira édesen rajongott Cucili a csillámos körmökért, és nekem annyira piszkálta a hiúságomat ugyanez, hogy pár nappal később előkotortam a fiókból egy barackszínű, gyöngyházfényű lakkot és kimázoltam a körmöm. (Az akciót titokban hajtottam végre, amíg ők a kádban pocskoltak az apjuk felügyelete alatt.) 
Azt reméltem, a kislányomból én is ámulatot váltok majd ki, és reménykedtem abban, az apja is értékeli majd nőiesség felé való igyekezetemet. (Aki ismer, tudja, nem vagyok az a „körmös” tipus. Bár nagyon tetszenek az ápolt, lakkozott körmök, nekem legtöbbször nem volt mit és mikor kifesteni. Vagy körmöm,vagy időm nem volt, vagy egyik sem.)
Lelkesedésemet fokozta, hogy idén a háziorvosomnak feltűnt babapuha körmöm és egy komoly A-vitamin kúrát írt, ami után most, talán életemben először volt mit kifesteni!
Büszkén mutattam a Hercegnőnek barack körmeimet, várva a hatást.
– Cép, cép. Csillogós… de nem olyan nagyon csillogós! – jött az ítélet. Paff..
Másnap a nagybevásárlásnál megálltam a szekérben ülő lányommal a sminkes-piperés polc előtt. Választott nekem egy csillogó vörös lakkot, amivel az ő felügyelete alatt még aznap kimázoltam a karmaimat. Na, azzal már meg volt elégedve! Ami a legmeglepőbb, én is.
Mit csinál belőlem ez a lány?!