Óvodai nyílt napok, avagy tankokat nevelek

Rettegtem a mai óvodai nyílt naptól. Megvolt az okom rá, az első ilyen alkalomkor annyira elfáradtam, minta egy délelőtti “játszóházasdi” helyett hegyet másztam volna. Velem ellentében Liza lányom elaludni alig bírt a várakozás izgalmában. Neki is megvolt az oka rá…

Az első nyílt nap reggelén az egész család izgatott boldogságban készülődött. Liza végre nem hiába szajkózta, hogy ő is akar óvodába menni és Oli sem hiába könyörgött, hogy Cucus is tartson vele. Örömüket fokozta az óvónénik azon tájékoztatása, miszerint Olivér -kistestvére támogatására- átjöhet a játszóházas csoportszobába és csak ebédre kell visszamennie.
Először Olit cuccoltam be a kölyökcsősz intézménybe, majd egy óra múlva vihettem a Törpillát. A kiscsaj az első percben elsétált egy dajkanéni oldalán, én meg a tűkön ülő Oliért kopogtam be a katicásokhoz (a mostani kiscsoport). Fiam nyúlcipőt véve száguldott a húga után, én meg örültem, milyen jó, hogy a gyerekeimnek otthonos, kedves hely az óvoda. Na igen…
Fél óra múlva behúzott nyakkal azon agyaltam, hogyan tagadhatnám le a gyerekeimet. Az összes apróság a szőnyegen, vagy az asztaloknál játszott, míg az én utódaim birtokba vették az egyébként lezárt galériát (azért megnyugtatott, hogy más gyerekét se lehetett barrikád-székekkel távol tartani). Olivér a magasból kiabált lépcsőn fölfelé kúszó testvérének: – “Cucili! Partizzunk!”
És partiztak. Fékeveszetten játszottak, rohangáltak, jól érezték magukat – ketten. Megállapítottam, hogy a vegyes korcsoportos óvoda, ahol 15 hónap korkülönbséggel bíró gyerekeim együtt lehetnének, nem lenne nekünk való. Vagyis az esetleges óvónéniknek.
A program végére bőven túl voltam már a szimpla égésen, de ekkor jött csak a java! Liza ordenáré hisztit csapott, nem akart hazajönni. Leizzadtam, mire felöltöztettem dühtől rugdosó, püfölő lányomat (az ovi zengett a sírástól).
Diadalmasan irányítottam Lizát a kijárat, Olit a csoportszoba felé, amikor a fiam kedves óvónénije jött arra: – Diácska! Miért mennek el arra a pár percre? Biztosan akad Lizácskának is egy tányérnyi étel!
Őszintén sajnálom a reakciómat. Levert a víz és olyan hevesen tiltakoztam, hogy Zsuzsika néni könnyen hihette, az ovis koszttal van elementáris bajom, pedig csak nem akartam újabb hisztis öltözést.
Napokig meséltem barátaimnak az első ovis nap tapasztalatait és félve gondoltam a másodikra.

Ma, az újabb ovis látogatáson a lányommal kettesben vettünk részt. Olivér betegen nagyi-programon maradt.
Liza Viktória úgy viselkedett, mint egy angyal! Azt sem tudtam, hogy ilyenre is képes. Nem volt “anyaletojás”, sem hisztéria. Úgy lépkedtem a nyomában, mint egy páva…

A csúszdánál azért sikerült megbotránkoztatnom néhány felnőttet. Egy anyuka épp sorbanállásra rendszabályozta leendő ovis kisfiát, amikor Liza odaért és fölnyomult a játékszerre. Én hagytam. A szemrehányó pillantás nélkül is éreztem, nemtörődömségem magyarázatot (vagy magyarázkodást?) kíván.
Bocsánatot kértem az anyukától és közöltem, nem fogok rászólni a nyomuló kislányomra. A bátyjával folyton ezt tettem, szajkóztam az udvariasságot. Az első óvodai hetet gyakorlatilag a csúszda tetején töltötte, nem tudott lecsúszni, minden kölyök eléfurakodott, ő meg csak hánykódott kétségbeesve jobbra, balra. Azóta mindketten tojunk az udvariasságra.
Az anyukának megvolt rólam a véleménye. Aztán kijöttek a középsősök és nagycsoportosok, és más fényben kezdte látni a dolgokat. – “Hogy itt mik vannak?!” – hebegte a tolongó ovisokat nézve, én meg csak sunyin, befelé vigyorogtam.

Inkább legyen a fiam bunkó és sikeres, mint udvarias nyúlbéla.

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva, Okoskodós-megmondós | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

*