Tegnap színházaztunk Kata barátnőmmel, hosszas szervezés után elmentünk a Földszint 2.-be. Kisgyermekes anyukáknak nehéz előre helyet foglalni bármilyen fixidőpontos eseményre (értelmiségi látszatkeltés totál kilőve), így fülfájás miatt én is csak a második alkalomra jutottam el. Régóta birizgálta már az oldalam ez az új kulturális formáció, októberi indulása óta legalábbis. Kíváncsian vártam, mit ad nekem, a kritikus kultúrbunkónak a Fsz.2.
Széchenyi úti kapualjon át jutottunk a régi polgári lakásba. Hangulatkeltő, olcsó fényforrások, mécsesek vezetik az utat a bejáratig. Cuki, leleményes. Kedves, tiszta üdvöző hangok az ajtóban, fura virágillat, amolyan nagyis atmoszféra. Susmorgó, cuccrendezgető közönség, izgatott helykeresés, furakodás az előbb lévő fehér műanyag székekért.
Gyors pletyózás a barátnőmmel, halványuló fények, fojtó izgatottság – kezdődik. Nincs legördülő függöny, de nem is hiányzik. Az ódon magas falak eleganciát és történelmet sugallnak. Nem öltözik itt puccba az ember, nem nézik ki a farmerost sem, de valahogy ez a régi lakás elvárja, hogy a laza flegmaságot otthon hagyd. Fura ez, nem az emberek, a sokat megélt falak parancsolnak tiszteletet.
Négyszereplős darab, vendégelőadás, tabukat boncolgató, feszegető. A Kéretik elégetni nem egy nagy sztori, de a fiatal színészek profi előadásával menőbb stúdiószínházban is megállná a helyét. Az első karótnyelt percek után felszabadulnak a művészek, a közönség pedig hozzászokik a nálunk még mindig illetlennek tartott színpadi szabadszájúsághoz. Legalábbis a többség. Én is túllendülök a „dobjuk fel a sztorit egy vicces buzi szereplővel” klisé miatti bosszankodásomon és figyelmem egy édes adalék, az előttem ülő néni felé fordul. Amolyan egri dáma ő, feszes tartással, sötétített szemüvegben, festett hajjal, kora már meghatározhatatlan. Percenként kapkodja köves aranygyűrűvel cicomázott ráncos kezét a szájához. Szörnyülködik. Számára még elvárás felháborodni, ha az egyik férfi szereplő épp arról mesél, hogyan élvezett el a hóeséses éjjeli kapualjban, egy másik férfi szája által. A Dáma hátra-hátrapislog szintén idős barátnője felé, aki viszont láthatóan elfogadó az efféle művészi hóbortok, fiatalos realitások iránt, így egy idő után már ő is mer nevetni a poénokon, sőt, a végén lelkesen tapsol.
Tényleg földszintes ez a színház, a hátsó sorban sokszor inkább hangjáték – de nem bánják az utolsók.
Jól szórakoztam. Nem hiányzott a nagyfüggöny, a párnázott szék (mondjuk érdemes vinni valamit a popó alá, különben másnap könnyen azon kapja magát az ember, hogy tőzegáfonya kapszuláért áll sorban a gyógyszertárban), sem a drága díszlet (amit simán pótol a lakás összenyitott tere néhány kellékkel). Igaz, a helyszín korlátozza az itt bemutatható műfajok számát, de ez nem baj, elvégre ez lakásszínház cilindernek álcázott becsületkasszával.
Az előadás végén borozgatás, pogizás a művészekkel, nézőkkel, igazi értelmiségi párbeszéd lehetősége pucc-parádé nélkül. Ebben az egészben számomra ez a finálé a legizgalmasabb. Művészi eszmecsere, pletyka, politizálás…