Olivér fiam október óta óvodás. Minden hétköznap reggel (már ha nem beteg) én viszem oviba, haza viszont többnyire az apja hozza. Nem volt még olyan indok, amivel rá tudtam volna venni Apát a reggeli fuvaros szerepére. Egyszerűen irtózik a lehetőségtől, hogy Oli sírni, netán hisztizni kezd, amit ugye neki nincs szíve megfelelően kezelni. Ő mindig a jó szülő (ó, igen, jó zsaru, rossz zsaru – az utóbbi rendre én vagyok), célját inkább vesztegetéssel, mint érvekkel, szigorral éri el. De Apa nem csak „puha” szülő, hanem szórakozott is…
A múlt héten végre megálltam és nem telefonáltam rá Apára, nehogy elfelejtse hazahozni a gyereket az oviból. (Az elmúlt három hónapban minden délben kényszeresen felhívtam a férjemet, aggódtam.) Gondoltam, mostanra csak sikerült rutinná válnia a déli szállítmányozásnak. Igazam volt, Apa ment Oliért, mint a parancsolat! Időben ott volt, büszkén feszítve várakozott is kicsit az előtérben, míg a kiscsoportosok végeztek az ebéddel.
A felszabadultságtól ördögfiókává váló gyereket sikeresen felöltöztette (nem semmi teljesítmény amúgy!), ráadta az overállt, a sapkát, sálat, még a kesztyűt is rendesen, minden ujjal a helyén. Illedelmesen elköszöntek a többiektől és kézenfogva ballagtak kifelé, Apa még kevélyen oda is sandítot a kapálózó gyerekükkel küzdő anyukák felé.
Kilépve a nullát alulról sem verő hőmérsékletre Olivér megrángatta apja kezét:
– De hát Apa! Nem adtad rám a csizmát, benti szandiban jöttünk ki!
…
Másnap Apa felkészülten érkezett a gyermekért az oviba. Felfegyverkezett 3 (!) darab kinder tojással! (Rám bezzeg csúnyán néz, ha meg merem lepni a kölyköket egy-egy túró rudival és pökhendien érdeklődik a fogmosás rendszerességéről…khm…)
Olivér szokás szerint előadta a megvadult kukacot, mászott a radiátorra, esze ágába sem volt az öltözködésben közreműködni. Apa kínjában az összes kinder tojást odaígérte neki, csak el tudjanak már végre jönni az óvodából, ahol persze a többi szülő leplezett mosollyal figyelte Apa szánalmas próbálkozásait csemetéje megzabolázására. A helyzet már kellőképpen égő volt ahhoz, hogy drága uram az overáll-alsót is elfelejtse, de legalább a kabát fölkerült a gyerekre és hazajöhettek.
Az ajtón belépve Olivér első mondata az volt, hogy három kindert is kapott és mind az övé. A bátyja elé siető Cucili ezt meghallva azonnal bőgve vetette magát hasra. Apa ebben a kritikus pillanatban közölte, hogy neki dolgozni kell menni és már ki is penderült az ajtón.
Egy órás küzdelem következett. Oli azért üvöltött, mert nem akarta odaadni a játékokat a testvérének, ugyebár mind ő kapta. Liza azért sírt, mert semmit sem kapott, én meg felváltva magyaráztam, könyörögtem, kiabáltam nekik, ecsetelve a testvériesség, a jószívűség és az irigység fogalmait, miközben gondolatban válogatott szidalmakat vágtam férjecském fejéhez.
Nagy sokára sikerült megbékíteni a csemetéket, Oli megosztotta a játékokat Lizával, a csokit pedig én ettem meg az utolsó morzsáig, megelőző szándékkal, legalább ebből ne legyen vita…na és kellettek a boldogsághormonok megviselt lelkemnek.
Apát persze még aznap este elővettem a történtek miatt. Felvilágosítottam, ha nem finomít a módszerein, ezentúl neki kell reggel is fuvarozni. Kölcsön kenyér…