Anya bajban

Túl vagyok az első anyai lelki krízisen, már ami a csemete és szülője közti ellentétet illeti. Megkaptam az első “mamánál jobban szeretek lenni” és “mamát jobban szeretem” mondatokat. Kiborultam, pedig tudom én, minden gyerek mond ilyet az anyjának egyszer, egyszer, de akkor is… és hol van még a kamaszkor? Biztos ez rá az edzés.

Történt ugyanis nemrég, hogy kettesben voltunk itthon Olivérrel és a fiatalúr az Istennek sem akart aludni délután, pedig olyan karikák voltak a szeme alatt, hogy azokkal már én is hula-hoppozhattam volna. Bármire kértem, mindennek az ellenkezőjét csinálta, ráadásul nekem rémes éjszakám volt az utóbbi, így állva is képes lettem volna audni. Már délelőtt készültem  későbbi közös idillünkre (ami hetente egyszer addig járt nekem) és amikor az egyre távolodott, én úgy lettem egyre feszültebb.
Végül rákiabáltam a delikvensre. El is szégyeltem magam rögtön, pedig az agyammal tudtam, Oli most a “nézzük anya mennyit bír” – játékot játsza és szándékosan provokálta ki a kiborulásomat.
– Vigyél inkább mamáékhoz! Mamáékhoz akarok menni, nem akarok veled lenni! – vágott vissza keményen és amikor látta, hogy felhúzom a szemöldököm, jött a kontrával is.
– Mamát jobban szeretem, mert ő sosem mérgeskedik rám! Vigyél el hozzá!
Nem tudtam mit mondani. Olivér nem engedett, látta a KO-hatást, így folytatta a kínzást.
A dolog vége az lett, hogy a budin bőgtem meggyötörten, miközben Oli azzal vígasztalt, hogy ne pityeregjek már, mert akkor szeret, ha vidám vagyok, egy kicsit- tette hozzá. Ha hisztizek, nem szeret. Köszi. (Pedig én soha nem mondtam ilyet neki, utálom, ha egy felnőtt a szeretettel zsarol.)
Hiába magyaráztam, hogy én azért mérkeskedek, mert sokszor akkor sem fogad szót, ha huszonötször kérlelem, nem hatotta meg. Próbáltam megértetni vele, hogy mamáéknál is kell aludni, meg hogy ott is be kell takarózni, ha egyszál cuccban van, miközben taknyos. Lepergett. Ő morgott, mert nem vittem mamához, én meg keseregtem a kemény mondatai miatt. Végül mindketten sértődötten elaludtunk.
Este Oli újrakezdte a kínzást. Tíz órakor ugyanis még nem akart aludni és amikor én szigorúan az ágyába parancsoltam, megint odavágta, hogy mamáékhoz akar menni…
Begurultam. Azt mondtam, rendben, ha az apja hazajön, összecsomagolom a Nagyságos Uraság cuccát és mehet Isten hírével!
Olivér elgondolkodott. Nem vitázott, nem magyarázott, nem kontrázott – nem volt miért, Anya megadta magát. Néhány perc múlva szólalt meg, halkan: – Anyacika! De hogy jövök majd haza? Apa haza hoz majd?
Mosolyogva öleltem meg. Éjjel vagy ötször kellet odamennem hozzá, mert elhaló hangon belesuttogta a sötétbe, “hogy Anyacika, megszeretgetsz?”. Én boldogan puszilgattam odaadóan és takargattam óránként. A történtekről azóta mindketten mélyen hallgatunk, de én tuti sosem felejtem el. Nem hagyhatom, hogy a szeretet szóval zsaroljon a gyerekem. Okosabb szülőnek kell lennem. DE OLYAN NEHÉZ!

Kategória: Családi sztori, Nincs kategorizálva | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

*