A gyerekeim időnként naiv vágyakozást mutatnak egy kistestvér iránt. A mesekönyvekben kedvenc szereplőik, Anna, Peti és Gergő, sosem verekednek úgy, hogy közben egymás haját tépik és arról sem szól a fáma, hogy valamelyik nem osztja meg a kindertojást a másikkal…
Szóval a csemetéim szeretnének tesót, de valójában nem tudják, az mit jelentene, én viszont nem szeretnék, mert tudom, az mit jelentene. Ennek azért időnként hangot is adok.
Tegnap este Olivér megint felhozta a témát, mert délben látta az ovistársa kistestvérét, akitől odáig van. (Jelzem, a féléves kisfiút Oli még csak babakocsiban ülve látta, általában alszik, vagy jóllakottan nézelődik.)
Én megint közöltem, hogy testvérnek legyen neki elég Liza és pont.
– De Anyacika! Nekem akkor is lesz még testvérem! Kettő is! Egy fiú és egy lány! – húzza ki magát magabiztosan.
– Na persze. Ha rajtam múlik, biztos nem.
– De én akkor is szerzek testvéreket!
– Igggen? Na és mégis honnan?
– Hát a kínaiból!
– Hm…
Nemrég vettünk harisnyát a kínai áruházban és azt mondtam, a kínaiban minden fityfenét lehet kapni.