Szokatlan zizegés fogadott ma reggel az óvódában. A nevelők futkostak jobbra-balra és csilli-villi farsangi dekoráció lógott mindenütt. Biztos a pénteki bulira készülnek ennyire, gondoltam, de tévedtem. Miután tornaruhába öltöztetett gyerekemet bugyolálhattam át más csomagolásba, megtudtam, a tornaóra is azért marad most el, mert jön a városi tv. Ja, hát ez a nyüzsi oka!
Ebéd után hazafelé szánkózunk a kocsival, közben faggatom a fiatalurat, mi volt ma az óvódában.
– Voltak kamerás bácsik, nénik az oviban?
– Igen, voltak – jön a válasz a legnagyobb közönnyel.
– Téged is felvettek a kamerával, vagy kérdeztek valamit? – tudakolózok abban reménykedve, szép és okos fiam szerepel majd a helyi tévében családja büszkeségére. (Érdekes, én magam nem vágytam sosem kamera elé – főleg, hogy olyan lámpalázam van tőle, ami már egészségre káros-, a gyereket azért szivesen mutogatnám az egész városnak. Na, hát ilyen a szülői büszkeség.)
– Nem érdekelt Anya! Én legóztam és kész! – válaszol Olivér villogó szemmel. A kamera nem izgatja már fel, elvégre Daninak is van olyan (öcsém komoly szettel rendelkezik és a filmes pálya felé kacsintgat, úgy tűnik, sikerrel), viszont legózni anélkül, hogy a kistesó beletenyerelne az alkotásba, csak az oviban lehet.
Azért majd figyelmesen megnézem az Eger Tv oviban forgatott műsorát, hátha megpillantom rajta legózó büszkeségemet…
