Ismerőssel csacsogok telefonon, Liza közben az ágyon hempereg, ébredezik a délutáni alvásból. Mondom, mondom a véleményem az autós gyerekülésekről, közben a kiscsajt figyelem, a heves hengergőzésben csak nem kéne lefittyenni az ágyról! A következő pillanatban hercegnőm előkapja az egyik nagyujját, tövig a szájába tömi és nagy cuppogással szopni kezdi. Az agyamban villanás, rózsaszín diszkóköd. Ó, de édes! – gondolom, majd jön a hideg veríték. Ugye nem vagyok megint terhes?! Azonnal leteszem a telefont…
Cucili sosem szopta az ujját (legalábbis az elmúlt két évben nem igazán fordult ilyesmi elő) és a cumit se tudták szerencsétlen szülei (azaz én, meg az apja) ráerőltetni. Persze, a kérdés jogos, minek tömködtük a műcicit szegény gyerek szájába, de van mentségünk! Egyterű kislakásban élünk, 15 hónap korkülönbséggel született csemetéinkkel. Ti is megszántátok volna nyúzott fejemet, amint éjjel a fürdőben üvöltő hascsikarós törpillát próbálom csitítani, nehogy a „nagyobb kicsit” felébressze az ária. Az ébresztő -kevés kivétellel- rendszerint sikerrel járt, az elé a lehetetlen feladat felé állítva, hogy síró babával a kézben kell elaltatni egy nyűgös másikat. Ha Apa itthon volt, a helyzet csak annyival volt könnyebb, hogy legalább az egyiket megfogta, így felváltva ment anyáért az ordítás, nem egyszerre (a kritikus első hetekben). Szóval, ha legalább a nagyobb aludt, igyekeztem mindent megtenni a nyugalom érdekében, lásd próbálkoztam a cumival. Nagyon kitartó voltam! Hasztalan. A lányom nem orális típus…
Amikor Liza mégis hajlandó volt egy kicsit cumizni (pár másodperc), vagy megtalálta az ujját és azt kóstolta meg, elöntött valami anyai hormonoktól fűtött fura érzés, amit józan eszemmel nem is értettem! Elneveztem ezt „jajdeédes”-effektusnak. Normális állapotomban ugyanis nem vagyok híve sem cuminak, sem cumisüvegnek, sőt, akkoriban még a gyerek külön ágyban alszik és punktum elvet vallottam (ahogy a mai kismama magazinok suggalják a JÓT). Lényeg a lényeg, a szülés utáni hormonális változások számlájára írtam a jajdeédes jelenséget, ami persze rövidesen elmúlt, mivel lányom érdeklődése idővel tovább jutott a kezénél és a szájánál.
Csoda, hogy most, amikor Cucili már kétéves, bepánikoltam? Lányom ujjszopása által kiváltott reakcióm hormonális bummra engedett következtetni. Aztán lehűtöttem magam, elvégre a gyerekeim születése előtt még a Titanicon sem sírtam, azóta meg egy reklámon is képes vagyok meghatódni – terhesség nélkül is. Magyarán ez az anyai érzelgősség, és ennyi.
Kislányom még néhány percig élvezte az ujját és anyja dermedt állapotát, majd közölte babásat játszik és ringassam ölben. Örömmel megtettem és akkor jött egy újabb rózsaszín ködös érzés…de nyugodt vagyok és nem terhes!