Másfél éves kislányom újabban minden lépcsősor előtt megtorpan és nyüszögve óbégatni kezd:
– Olika, Olika! Csegíccsé! Csegíccsé!
Esdekelve nyújtja levegőbe a kezét, amit én hiába próbálok megfogni, elrántja egy „nem” leosztással.
A Mindjárthároméves szó nélkül visszakocog a lépcső aljához, kézen fogja a nyafogót és kihúzott háttal felvezeti. A célnél mindkét arc sugárzik, majd elszaladnak, mert fontos dolguk van. („Gyere Kistesvérem, vezessünk!”)
Én meg csak állok a lépcső alján. Szorítja a torkom a boldogság.