Egerben úgy tűnik, nem csak az akadálymentesítés a cél, hanem az akadályépítés is. Nem a görisek, deszkások rámpáira gondolok, hanem a mozgássérültek, idősek, babakocsival közlekedők segítését célzó építményekre. Némelyik olyan „jól” sikerült, hogy csak gyerek nélküli babaszekérrel mertem kipróbálni. Következzék a három kedvenc „akadályom”!
Az első az 1-es posta, azaz az egri főposta. Beton emelkedő van az oldalsó bejáratnál, annak végén pedig a befelé nyíló ajtó. Gyerekestől ez a következőképp működik: babakocsi stop a rámpa előtt, anya átevickél az ajtóhoz, amit kinyit, popsival megtámaszt. Pucsítás, babakocsin fogás keresés és behúzása az épületbe. Az ajtó persze folyamatosan a gyerekre támad, akármilyen trükkel is próbálod a bejutást. Jó kiképzés ez a csemetének: kezet, lábat behúzni!
Persze egyszerűbb lenne, ha a postán megforduló tömegből valaki megszánna, vagy nem fordulna el élből a közeledő segítségkérőtől. De ez már más kérdés, ahogyan az is, miért hívják előre az egyik gyerekes anyukát a postás kisasszonyok, míg a másikat nem. Kontraszelekció?
Az akadályrangsorban második helyen nálam a Zalár patika áll. Bár ez nem közintézmény, mégis az ügyeletes, legnagyobb officináról van szó. Itt rámpa sincsen! Két hatalmas lépcsőn kell átvergődni, majd két ajtó, mintegy zsiliprendszerben szűri a befelé nyomulókat. Néha akkora odabenn a tömeg és olyan keserves a gyógyszertárosok ábrázata, hogy arra gondolok, itt inkább a kisgyermekesek és rokikocsisok távoltartása a cél – legalább ennyivel kevesebb a bejutó! Ezt felismerte szerintem két közeli patika vezetősége is, ők helyből akadálymentessé tették a bejáratukat.
Végül a kedvencem: a Céhmesterek udvarában két lépcsősort is átfogó farámpa. Ez nekem „túl a csúcson” kategória! Először azt hittem, extrém bringásoknak építettek pályát a romantikus macskaköves környezetben, az egyik, Dobó utca felőli bejáratnál. Annyira meredek, hogy gyerekkel megrakott babakocsival nem mertem nekiindulni. Inkább cipeltem a szekeret is, gyereket is. Egy mozgássérült -vagy kevésbé fitt anya- választhat: túlélési gyakorlat a rámpán, vagy sarkon fordulás és másik kapu felőli próbálkozás. Ha utunk célja épp abban a boltívben van (iroda, vagy bolt), vigyünk magunkkal kísérő személyzetet, mert segítségre -a gyér gyalogos forgalom miatt- nem számíthatunk!
Mindig is „szociálisan érzékeny” embernek gondoltam magam, sokat foglalkoztatott például a vakok, mozgássérültek, értelmi fogyatékos emberek ügye. Ma úgy gondolom, addig nem tudjuk felmérni a valódi akadályokat, míg magunk nem szembesülünk vele. Az empátia nem mindig elég.
Nagyon-nagyon egyetértek az Akadályversenyben leírtakkal. Persze ez a három példa csak a „jéghegy csúcsa”. Tavaly Császár Imre a Heves Megyei Mozgássérültek Egyesületének elnöke az Egri Szín újságírójával bebarangolta (kerekesszékben) Eger belvárosát, s nagyon lehangoló tapasztalatait megosztotta a lap olvasóival. Van egy kritikai észrevételem is a cikkel kapcsolatban. Nem szerencsés kifejezés az „értelmi fogyatékkal élők”! Helyette: értelmi fogyatékos ember (felnőtt, gyerek) a pontos és nem sértő kifejezés. Mint negyven éven át a fogyatékos emberekért dolgozó gyógypedagógus mondom ezt. Tudom, hogy Dunát lehet rekeszteni az általam kifogásolt kifejezéssel, mert nyakra-főre használják a médiában és (sajnos!) az ilyen-olyan jószándékú egyesületek megnevezésében. Ettől persze még nem helyes. Ha lehet, ne használják ezt. (Különben sem lehet együttélni azzal, ami nincs -fogyaték-, és a fogyatékosság nem albérlő sem, akivel esetenként együttél az ember…) Amennyiben érdekli a T. szerkesztőt, van egy ezzel a témával foglalkozó cikkem. Címe: Bármi lehet megbélyegző. Köszönöm a figyelmet!
Kedves Ilosvai Ferenc Úr! Köszönöm a hozzászólását, a kritikai észrevételt különösen! Mentségem csupán annyi, hogy írásaim abban a pár nyugodt pillanatban, amikor a gyermekeim erre lehetőséget adnak, így csak sebtiben bepötyögöm, nem szerkesztem, nem ellenőrzöm azokat. Nagyon kedves, hogy cikként tekintett a blog-bejegyzésemre! Ha az írásaim tartalomjegyzékét áttekinti, láthatja, írok mindenről, ami foglalkoztat, főként azért, mert maga az írás örömet okoz. Ha valaki olvassa is némelyiket, igazán boldoggá tesz! 🙂
Szerzője vagyok a bejegyzésnek, de nem szerkesztője az agria.hu-nak. Azt ajánlom, indítson Ön is egy blogot (az agria.hu keretében megteheti) és jelentesse meg az írásait! Úgy érzem, lenne mondanivalója!
Megengedi, hogy kérdezzek? Több könyvet, lexikon átböngésztem a „fogyatékkal élő” kifejezés miatt. A helyesírási lexikonok létező, használható kifejezésként hozzák, ugyanakkor érintett szervezetek kerülendőként írnak róla. Helyette a „fogyatékossággal élő” kifejezést ajánlják. Azt értem, hogy a „fogyaték” szó negatív és sértő lehet, de a „fogyatékosság” mitől jobb?
Köszönöm és minden jót kívánok!
bdioda
Ajánlása szerint javítottam a bejegyzést! Köszönöm még egyszer!
Kedves „bdioda”!
Köszönöm, hogy megtisztelt válaszával. Őszintén becsülöm önben, hogy mindennapi teendői mellett (és tág érdeklődési köréből adódóan) a fogyatékos emberekért is szót emelt blogjában. Mint hozzászólásomban írtam, nincs egységes szóhasználat jelenleg a fogyatékos emberek megszólításával, megnevezésével kapcsolatban. Egy rosszul értelmezett és alkalmazott eufemizmus miatt, pontosabban egy rossz angol-fordítás miatt terjedtek el (kb. húsz éve) hazánkban a sokunk által kifogásolt kifejezések. Nem akarom megkerülni kérdését, hogy „mitől jobb a fogyatékosság” kifejezés, ezért szívesen elküldeném Önnek 2005-bert írt cikkemet ezzel kapcsolatban, ami több szaklapban és internetes portálon is megjelent. (Itt a hozzászólási terjedelem nem hiszem, hogy lehetővé tenné ezt.) De nagyon érdekelne az Ön véleménye cikkem elolvasása után.
Természetesen nem akarom senkire ráerőltetni saját véleményemet, csak megpróbálok érvelni mellette. Üdvözlöm, és még egyszer köszönöm a válaszát!
Bármi lehet megbélyegző
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis termettel élő lányka, akit Piroskának hívtak. Édesanyja elküldte őt egy kis elemózsiával az öregséggel élő nagymamához. Útközben találkozott az ordassággal élő farkassal…
Hamarosan így fogunk majd mesélni kisgyermekeinknek, unokáinknak. Nem bajlódunk többé annak kimondásával, hogy Piroska kistermetű, hogy a nagymama öreg, a farkas pedig eredendően ordas. És nem csupán mesélni fogunk így új módian, finomkodón, de a mindennapokban beszélni is. Elhagyjuk a pontos jellemzést, minősítést szolgáló jelzőket, nehogy személyiségi jogokat sértsünk. Senki nem szeretne bíróságra mászkálni azért, mert Piroska kikéri magának az ő testi fejletlenségére utaló, diszkriminatívnak vélt kistermetűt. A virulens, wellness-centrumokba járó nagymamát sem lesz tanácsos öregnek titulálni (még a mesében sem). A farkas pedig akármilyen gonosz is valójában és von Haus aus, az ordas jelzőért torkunknak ugorhat.
Nincs messze az idő, amikor nyelvünk a Kazinczy-féle nyelvújítást lepipáló nagy változásokat fog produkálni. Tele lesz a média és a közbeszéd ilyen mondatokkal:
A tudatlansággal és hiszékenységgel élő embert csúnyán rászedték. A szerelemmel élő ifjú virággal várta szőke hajjal élő kedvesét. A pattanásokkal élő kiskamaszt pulykatojásnak csúfolták társai. A lúdtalppal élő pincér csak sokára ért oda a korsó sörrel. Az orvos azt tanácsolta, hogy a lázzal élő beteget priznicelni kell. Stb.
Nem ettem nadragulyát, a fenti ironizálást egy mindinkább elharapódzó nyelvi divat provokálta ki belőlem. A rendszerváltást követő években figyeltem fel először a médiában gomba módra szaporodó eufemizmusokra a megváltozott munkaképességű, a hátrányos helyzetű és/vagy fogyatékos emberekről szóló tudósításokban, nyilatkozatokban. A nyelv változásai – mint az, köztudott – mindig szemléletváltozást tükröznek. Mondandóm lényegére térve, mint gyógypedagógust vitára késztet a fogyatékkal élő kifejezés, és külön a fogyaték szó maga. A Révai Nagy Lexikonban nem található fogyaték címszó, csak a fogyatékos, fogyatkozás szavak szerepelnek benne. A Magyar Értelmező Kéziszótárban viszont a következőket találtam: Fogyaték = 1. Rég. Fogyás, 2. Katonai létszám, állomány csökkenése. (Fogyatékba vesz vagy helyez) Vagyis töröl az állományból.
Fogyatékos és/vagy megváltozott munkaképességű emberekre a gyógypedagógia történetében és a hétköznapi szóhasználatban – egészen a közelmúltig – ezt a kifejezést sehol sem használták. Mint már említettem, az elmúlt években lett divatszó. Jó tíz éve még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, amikor a tévé- és rádiókommentárok, valamint az újságok szövegébe belopódzott a „fogyatékkal élő” kifejezés. Rossz hangzásúnak, körülményeskedőnek éreztem, nehézkesnek tartottam (ma is!), de azt hittem hamar eltűnik a média szótárából. Nem így történt. Terjedni kezdett, s ma már „civilek” beszédében is tetten érhető. Sokszor úgy érzi az ember, a nyilatkozók szinte egymást túllicitálva használják, mintha ezzel is bizonyítani akarnák: mennyire megértők, toleránsak ők a testi, szellemi másságok szenvedő alanyaival szemben. (Az igazsághoz tartozik, és a média védelmére le kell szögezni, hogy az csak tovább szajkózta ezt a rosszul megválasztott szót. A nagy „nyelvújítás” – sajnos – gyógypedagógus-berkekben született. A jó szándék persze nem vitatható!)
Hogy lényegében mi a bajom a fogyaték és fogyatékkal élő szóval, kifejezéssel, összefoglalva a következőképpen tudom megfogalmazni: Nem az elfogadhatatlan a számomra, hogy új kifejezés született a fogyatékos emberek humánusabb elnevezésére, hiszen a nyelv maga is egy élő organizmus.
Az nem tetszik, hogy ez a szó és szókapcsolat pontatlanabb a kiváltani szándékozott fogyatékos és fogyatékosság szavaknál. Beszédben és írásban rosszul alkalmazható, mert merev. Pontos meghatározás helyett ködösít. Mesterkélt. Az egyes fogyatékosság-típusokhoz nem kapcsolható. Használatos a látásfogyatékosság, mozgásfogyatékosság, hallásfogyatékosság stb. elnevezés. De vajon lehet-e látásfogyatékot, mozgásfogyatékot, hallásfogyatékot stb. mondani vagy írni nyelvi erőszaktétel nélkül?
„A fogyatékossal szemben a fogyatékkal élő olyan embert jelent, akinek a lényegéhez nem tartozik hozzá a fogyaték, aki csak együtt él azzal, akár egy albérlővel. Ez hazugság.” – olvastam a Szabad Föld Vakablak rovatában (2003. szept.26.) Rákh Géza cikkében. Nagyon egyetértek vele. És még azzal egészíteném ki, hogy beszédében az ember – praktikus okokból: időtakarékosság, gyorsaság, pontosság, lényegre törés stb. – egyszerűsít, képez vagy összevon szavakat. Ezzel szemben a fogyatékkal élő ember négy betűvel hosszabb is a fogyatékos ember kifejezésnél. (A fogyatékossággal élő ember – mint köztes megoldás – sem sokkal szerencsésebb kifejezés.) Meggyőződésem, hogy az általam kifogásolt, merő jó szándékból született kifejezések alkalmazása sem óvja meg az érintetteket egy esetleges kirekesztéstől.
Bármi lehet megbélyegző, csak idő kérdése, ha a leereszkedő, álságos jótékonykodás mögött a szándék nem meggyőző. Évekkel ezelőtt, amikor a demográfiai hullám csúcsán sok gyermek született hazánkban, egy lakótelepi iskolában egyszerre hat első osztály indult szeptemberben. A kis elsősök tájékozódását iskolájukban azzal segítették, hogy az osztályajtókra egy-egy ismert gyümölcs óriási képét ragasztották. Ez eddig rendjén is volt. A párhuzamos osztályok nagy száma viszont életre keltette a pedagógia alvó kis (?) ördögét: a szelekciót. És most ne matematika-, testnevelés-, ének-zenetagozatra stb. gondoljanak… Az történt, hogy a sorrendben hatodik, szilva jelű osztályba kerültek a visszahúzódó, lassabban érő gyermekek (óvodai jelzések alapján). Nem fogyatékosok! Mégis, pár nap elteltével a szünetben már önfeledten csúfolták őket a többiek. Kórusban kiabálták feléjük: „Hülye szilvások!”
Ezt a példát azért említettem, mert úgy gondolom, az eufemizmusok – amennyiben társadalmi igény szüli őket – fontosak, de a jó szándék nyomban visszájára fordul, ha fölöslegesen, indokolatlanul alkalmazzuk azokat.
Ilosvai Ferenc
NEHEZEN KEZELHETŐ (Pozitív Országos Szakmai Egyesület), 2005. 2. szám – szept.
ÉDES ANYANYELVÜNK, 2005/3. 7
Gyógypedagógiai Szemle 2006/1