Régen a gyerekek másfél évesen szobatiszták voltak, ahogy a szomszéd néni meséli és persze minden ismerős csemetéje bilizett két évesen, csak az enyém rottyantott kategorikusan pelenkába, hiába közeledett az a bizonyos 3. szülinap, no meg az óvoda. Ugyan megfogadtam, türelmes leszek a kölkömmel, néha úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől, hogy még mindig ott domborodik a veszélyes hulladék a gatyája alatt. Igyekeztem mindent bevetni a siker érdekében…
Szegény gyerek már másfél évesen megkapta az első bilijét. Anyja reménytelien sugárzó tekintetét nem tudta mire vélni, de érezte, valamit teljesítenie kell, így a fejére rakta, mint a kalapot és úgy parolázott. Ez a produkció remekül sikerült, de az, amiről anya magyarázott, nem volt elég izgalmas a teljesítéshez. Rendben, hagyjuk még ezt, ráérünk.
Később a wc-szűkítős próbálkozás következett. A fiam néhányszor ráült ugyan és kitartóan mesét olvasott -vagy autós újságot, mint az apja-, eredmény nem született. Uncsi és sikertelen ücsörgések után a gyerek közölte: nem ül a vécére.
Okés, ráérünk.
Eljött a pucér fenék korszak, azaz a nyár. Levettük a pelust, hadd szokja a csemete, milyen is a puttony nélkül. Igen, szép lassan megszokta, milyen érzés, amikor a lábán folyik a cucc, esze ágában sem volt elmenni az egy méterre levő biliig. Én meg közben kezdtem kiborulni, legbelül már üvöltöttem a dédivel, aki szerint csak egy kicsit többet kell takarítani… Oli is megérezhette kétségbeesett dühömet, mert rövidesen visszakérte a pelust, ami annyira kényelmes találmány, hogy barnamackóval telve sem zavarja a gyereket. Lelkiismeretfurdalással telve adtam vissza rá a vattabugyit, de ez legalább mindkettőnknek megnyugvást jelentett, néhány napig.
Most már úgy éreztem, nem érünk rá, valamit tennem kell! 
Modern anya, hol máshol keres segítséget, mint a neten. Jöttek is az ötletek, tanácsok (nagyanyám-félék is). Sokan ajánlották a Felejtsd el a pelust Elmo (Sesame Street) dvd-t. Beszereztem, a gyerek imádta, de napokig nem történt semmi. Aztán egyszer csak a kiságyából kicélozva előadta a brüsszeli pisilő kisfiút, aminek én végtelenül örültem. Végre megérzte, hogy kell! A lelkesedés azonban nem folytatódott.
Választhatott magának egy új bilit. Zenélőset kért, amilyet persze nem ajánlanak a szakemberek. Nem érdekelt már a szaktanács, megvettük. Ohó! Rögtön belepisilt, ahogy kicsomagoltuk! Eufórikus érzés kerített hatalmába, éreztem, menni fog! Néhány hullámzó hét következett, egy-egy sikeres bilizéssel.
Egy reggel a fiam közölte, hogy már nagyfiú, gatya kell. Nem fűztem nagy reményt a dologhoz, így másfél hónappal a határidő előtt (már a vészforgatókönyvet írtam, ugyanis csak szobatisztán lehet valaki ovis), de elővettem a fél évvel korábban beszerzett Mickey egeres alsót. Többet nem kellett pelus. Három nap alatt belejött a nagyfiúságba, éjszakára sem kellett már a tömés. Nem értem, mit görcsöltem ennyit, bíznom kellett volna a fiamban. És ha csak 3 és fél évesen érezte volna elérkezettnek az időt? Legalább az anyjának oda kellene figyelnie az igényeire. Elszégyeltem magam.
Nagy hirtelen leszokott a cumiról, a cumisüvegről, újabban még az alvós rongyát sem kéri. Teljesen magától…
Egy forró délelőtt a hugica is lehámozta magáról a pelust, míg én nem figyeltem, így a pisi folyt mindenfelé. Olivér két tenyerébe fogta a pufók arcot és odasuttogta:
– Ejnye-bejnye Cucus-mucus, nem figyeltél a testedre…