Kidülled a nyakamon az ér, alig bírom visszanyelni az adrenalin-löketet. Izzad a tenyerem, megfeszül minden izmom. Mint a prédára leső vadász, csak apró levegőket veszek. Csengetés! Ez a jel, indul a visszaszámlálás. Mindjárt megáll és akkor futás! Egy lökés ide, egy taszítás oda. Meg kell szereznem a narancssárga quadot a körhintán! Megígértem a gyerekemnek…
Mindig irtóztam a tömegrendezvényektől, utálok furakodni, képtelen vagyok nyomulni. Minden szülő életében eljön viszont a nap, amikor muszáj félretenni az elveket és a mélyen munkáló menekülő ösztönt. A Gyereknap.
Az elején a mentőautó is érdekes volt. Az elején...
Az Érsekkert vasárnap dugig telt emberrel, ami nem csoda, hiszen töménytelen program, szolgáltatás várta a csemetéseket. A parkolók tömve voltak, ami valakinek szép summát hozott – remélem, hogy az önkormányzat maga szedte így be a programok költségeit, mert ha ezt egy vállalkozó tette zsebre némi bérleti díjért, akkor nagyon bosszantó, hogy az egyébként ingyenes parkolókat csak a szülők lehúzására tették egy napra fizetőssé.
Én marha, nem vittem babakocsit! A lassan másfél éves lányom jóideje nem óhajt már a szekérben utazni, de ha tömegben kell eljutnom valamerre, beszíjazom, nincs mese. Ezen a vasárnapon annyira igyekeztem mindenre felkészülni (ruha, sapi, ivós, pelus – ha jön a hurrikán, akkor is túléljünk a Sóhajok-hídja alatt, megbújva a békák között), az átkozott babatoli otthon maradt! Így 12 kilós csemetém a nyakamban hesszelte a zsibvásárt. A későbbi izomlázért a vállamban csak azért nem Apát szidom, mert ő cipelte a másik lurkót – a nehezebbet.
Csak ő tudja, miért ez a kedvenc.
Alig jutottunk pár métert a sűrűje felé, a fiam megtalálta a számára -pénztárcánknak kevésbé- álom-programot, a körhintát. A két és fél évesek öntudatosságával mutatott a karika narancs-autójára, az egyetlenre ami neki megfelelő. Megváltottuk a zsetont (3 perc ötszázért – őrület!) és vártunk a megfelelő pillanatra. A lassító, majd megálló szerkezet mellett türelmesen vártunk a sorunkra – vagy három körön át. A körhinta ugyanis nem az udvariasságról szól. De ezt akkor még nem tudtam! A szülők a szinte még mozgó járművekbe taszigálták bele kisebb csemetéiket, míg a leleményesebb óvodáskorúak már maguk bújtak, ugrottak, nyomultak át a várakozó málébbakon. Egy igyekvő szülő felvágta a fiamat – ez tette be a kaput! A szemem vörösen felizzott és átváltoztam pankrátor-anyává. Vagy fél tucat felnőttet „pöccintettem” félre könyökkel az útból és meglett a naracs quad. A fiam arca sugárzott a boldogságtól, az „áldozataim” meg hasonlóan cselekedtek egy körrel később, amikor maguk is rájöttek, hogyan működik gyereknapkor a körhinta-közelharc…
A ringlispil bűvöletéből csak nehezen szabaduló gyerekeinkkel keresztül-kasul jártuk az Érsekkertet. Tetszett, hogy minden korosztály -még a legkisebbek- számára is volt program bőven, ráadásul sok ingyenes. A zsibvásáron átkelni gyerekkel mindig nehéz menet, de most elég volt azt mondani, menjünk a körhinta felé. A fiamat nem érdekelte egy játék sem, csak a narancssárga terepjáró, ami körbe-körbe megy. Így búcsú képpen felszívtuk magunkat még egy menetre…