Csőd! Csőd. Csőd?

Anyai „munkám” teljes kudarcát éltem ma meg.
Közel jártam hozzá, hogy olyat mondjak, vagy tegyek a gyerekeimmel, amit utána megbánnék.

Történt ugyanis, hogy nem tudtam délután rávenni Őkelmééket az alvásra. Vergődtek, dumáltak, nem hagyták egymást és engem békén, végül feladtam, mondván, van ilyen néha. Elengedtem őket játszani azzal a feltétellel, hogy nincs veszekedés és hiszti a fáradtságtól. Míg elmentem vécére, ellopták a naptejet, amivel két hete fújták össze a szobájukat és akkor ugye letették a nagy esküt, hogy soha többet… szóval a naptej birtokában nekiálltak a szándékos csínytevésnek. Igen, a múltkori még csak „festési” szándék volt, míg a mai már rosszaság a javából. Épp azon kaptam őket, hogy fújják javában az ágy oldalára.
Iszonyúan kiakadtam. Nem tudtam, sírjak, kiabáljak, fenekeljek, meneküljek… a konyhában fújtam ki magam, míg a delikvensek a sarokban kuksoltak. (Cucili aggódva kérdezgette bűntársát: Olika, jaj, most mit tegyünk? Oli csak a vállát húzkodta válaszként.)
Miután lehiggadtam, jöttek bocsánatot kérni és ígérték, összepakolják a játékokat a szobában, most már „jófogadó” gyerekek lesznek. Fél perc sem telt el, jön Liza nagy sebbel-lobbal. – Anyacikaaaa! Olika lepicsilte a’ ágyamat!
A kisfiam úgy gondolta, vicces lesz, ha úgy tesz, mint néhány hete a kismacska (a kis jószág ellen sikerrel vetettem be a víz-spricnit és a citrom illóolajat, így már a kanapéról is leszokott).
Ekkor már elkeseredtem teljesen. Elküldtem a Kisördögöt konyhai elmélkedésre, én meg kimostam a megtisztelt matracot. Olivér megnyúlt arccal bánkódott és elhaló hangon hajtogatta, hogy bocsánatot kér. Egy idő után ismét megsajnáltam, megbeszéltük a bűneit és elindultunk összepakolni a szobában. Nekiálltunk szedegetni a játékokat, mire a fiatalúr beköpi: – Anyacika! És adsz nekem pénzt a pakolásért?
Ekkor összeomlott bennem minden. Úgy éreztem, tehetek és mondhatok bármit, nem tudom a gyerekeimet megnevelni, nem tudom őket a helyesre szoktatni – csődöt mondtam. Az események zárásaként Olivér szétszedte a féltve őrzött gyerekkori mesekazettáimat (magas polcról szedte le a porszívó csövével). A tettet először Lizára akarta kenni, de aztán jobbnak látta elmondani az igazat és hogy persze soha többet nem tesz ilyet. No igen, nem gyártanak már mesekazettát…
Túl vagyunk a szent beszéden, a sarokba állításon, a játék elkobzáson, a fájó anyaarc zsaroláson és apa nevelésbe állításán („jó, hogy jöttél…”. Minden hatástalannak tűnik.
Épp most jött Oli a legújabb konyhai száműzetéséből. Meghallgattam az újabb fogadalmat, bekasszíroztam a bűnbánó puszikat, majd elviharzott. Nekem nem maradt más, mint a remény, hogy egyszer talán be is tartja az elhangzottakat.
Édesanyámék meg tudtak nevelni minket anélkül is, hogy bekamerázták volna a lakást, de azért ők is hallottak pár fogadalmat…