Karácsony táján napokig tervezgettük a találkozást főiskolai barátnőmmel. Mindig közbejött valami. Beteg lett, majd a háziorvosa felhívta a figyelmét a lejárt jogosítványára. Festett szőke drága barátnőm elképedve rebegtette pilláit a dátumot ujjaival böködő doki felé, mert hát az a nap az ő szülinapja, az egész biztos nem lehet a lejárati dátum! A folytott röhögéstől remegő orvos felvilágosította, hogy de bizony lehet. A történteket hallva én visítottam a nevetéstől, majd a bizti kedvéért előkotortam a saját jogsimat. Fél éve lejárt…
Rettegve egy esetleges rendőri ellenőrzéstől (én nem tudok úgy szempillát rebegtetni, mint a barátnőm, cicikidobáshoz meg hideg van), na meg hát úgy mégis, a héten igyekeztem a háziorvoshoz, alkalmassági papírt kérni a jogsim érvényessé tételéhez.
Az asszisztensnő rögtön az olvasási feladattal indított, amin kis híjján megbuktam. (Bakker, mikor lesz nekem jogsim, ha még szemészetre is küldenek előtte!) Az egyik szememmel tökéletesen láttam, a másikkal viszont egy árva számot se találtam el helyesen. Zavartan magyaráztam, hogy nemrég voltam lézeres szemvizsgálaton és ott pont a másik szemem volt a rosszabb. Gyorsan beláttam, ezzel nem sokat javítok a helyzetemen, de az asszisztensnő szerencsémre nem problémázott, átengedett a „vizsgán”. (Nem magyarázkodásképp, de tényleg nem rossz a szemem! Nem tudom, mi volt velem akkor, talán álom-kór…)
Az orvosi szentélybe belépve zavartam csentóztam ki az alkalmasságiért járó majd’ 7 ropit, és a van valami panaszod kérdésre helyből válaszoltam, hogy nincs. Aztán az ajtóból mégis visszafordultam és belöktem, időnként bizsereg a hátam, de az ugye természetes dolog, így szülés után két évvel. A doki azonnal felrántotta az atlétámat, megtaperolta a gerincem vonalát és közölte, Scheuermann szindrómám van. Én persze ebből csak azt értettem, valami bajom van, magamban rendelkezni kezdtem hamvaim Eger-patakba szórásáról.
Orvosom megnyugtatott, nem halálos a kór, amiben szenvedek, sőt, a kór sincs már meg, csak a szenvedés. Ez a betegség ugyanis a pubertás korra jellemző, a gerinc fejlődési rendellenessége, felnőtt korban pedig a gyerekként „szerzett” hibák nyomait érezzük. A fájdalmakat csak rendszeres has- és hátizomerősítéssel lehet megelőzni.
Király! Meg van az orvosi papírom, miért kell életem végéig hetente többször is tornázni járnom! Az úszás is hasznos lenne, de a víz valahogy nem az én természetes közegem. Az alól felmentést kérek. (Ha lenne vízálló rádiós head-set-em simán elkalimpálnék medencefaltól medencefalig, na de így?!)
Ja, a körmeim nagyon töredeznek, hiába szedtem mindenféle speckós étrend kiegészítőt…
– Írok A-vitamint, nézzünk egy vérképet is -jön a válasz.
Egy halom papírral, beutalóval, recepttel lépek ki az orvosi rendelőből, lelkileg teljesen megnyomorodva. Anyukám nevet rajtam, azt mondja, örüljek, hogy megelőzhetem a súlyosabb következményeket. Arra jutok, hogy nagyonis igaza van.
Még szerencse, hogy csak tíz év múlva kell újabb orvosi alkalmassági a jogosítványomhoz!
