Nagyon várták a gyerekeim a Mikulást, ami végülis nem csoda, hiszen hetek óta mesékkel oltogatom őket a Nagyszakállúra. Hétfőn este Apa dolgozott, így nélküle készültünk a jóságos Télapó látogatására.
A gyerekek piros sitykát húztak, karácsonyi dalokat hallgattunk és mivel a szokásos játékokkal nagyon lassan telt az idő, kitaláltuk, sütit sütünk a Mikulásnak. Egyszerű linzer tészát gyúrtam, kinyújtottam, a gyerekek meg ünnepi formákat szúrtak ki, csillagokat, fenyőfát, szivecskét és holdat. A maradék tésztával kedvükre gyurmázhattak, a kacska nonfiguratív alakzatokat is tepsibe raktuk, kisütöttük. A sütiket lekvárral ragasztottuk össze, a tetejükre pedig cukorsziveket raktunk. Bámulatosan szép munkát végeztünk, már ha figyelembe vesszük, hogy három- és kétévesek voltak a kukták…
Alkotásainkat bedobozoltunk, a Mikulás pedig reggelre elvitte (helyette hozott műanyag békákat, meg zsírkrétát). A valóságban persze én tettem el szem elől, majd másnap elvittem a munkahelyi összejövetelre, amire hivatalos voltam.
A kolléáimmal sült malacot ettünk, ami másfél évtizedes hagyomány a cégnél. A végén sorra hangzottak el a deszert rendelések, de kiderült, a szakács időközben hazament. Valaki elkurjantotta magát, hogy „óhó, van házi sütink” és már adták is a dobozt kézről kézre. Én egy kicsit vörösödtem, mert korábban azt hittem, majd kirakják az irodában egy tálban és ott fog megszáradni… izgultam, milyen lehet az íze (nem kóstoltam, mert lisztérzékeny vagyok).
Munkatársaim két pofára tömték a díszes linzereket, míg én nem tudtam kiverni a fejemből a vicces képet, ahogy a gyerekeim gyúrják, nyomkodják a tésztát…
Hazaérve megronantak a kölykök, kitépték a kezemből a kapott malac-pakkot és két kézzel nekiestek. Úgy tömték, mintha éheztek volna a távollétemben (ami biztos nem igaz, mert a káposztás tészta jelentős hiányosságokat mutatott). Azt hittem betegek lesznek tőle, de csak a reggelit vették tőle szerényebbre.
Jól szórakoztam – mindkét este. 🙂