Este hármasban terpeszkedtünk a nagy ágyon, Apa még dolgozott. A mese után alvást vezényeltem, megfenyegetve a bandát, hogy ha nem maradnak nyugton, mindenki mehet a saját ágyába szunnyantani. (Lizának jön a szemfoga, Oli még mindig szorong az ovi miatt, így mostanában könnyebben engedek a közös elalvás-igénynek, főleg, ha Apa nincs itthon.)
Liza párducugrással vetette át magát rajtam, a másik oldalamon persze Oli fészkelődött. Begurulva mordultam rá, hogy mehet is a kiságyába, ha nem hagyja a bátyját aludni, mire Ő nagy komolyan, felemelt ujjal közölte:
– Csak meg akajok beszélni Ojival valamit! Beszélni akajok Ojikával!
Olyan határozott volt, hogy kíváncsian engedélyeztem a megbeszélést (persze mindenféle ígéretet kicsikarva a dumálás utánra).
Liza összevont szemöldökkel odahajolt Olihoz, szó szerint belenézett a fejébe és kibökte:
– Ojika! Volt pityergés az ojodába? Írtá?
– Igen, sírtam egy kicsit, de megoldódott. Picikét pityeregtem, aztán megnyugodtam – hangzott a komoly válasz, mire Liza megnyugodva a megfelelő oldalamra vetette magát és fejére húzta a takaróját. Oli is elfészkelődött és beköszöntött a nyugalom.
Én meg elképedve feküdtem köztük. Milyen felnőttesen megbeszélték a dolgot!