12 óra 31 perc. Ennyit mutatott az óra ma délután, amikor
álltam az egri Megyeháza mellett a barátnőmet várva. Késett pár percet.
Értékes elkésett percek voltak, bár ő erről nem tud. Volt
időm.
Volt időm nézni az elhaladó alakokat, lényeket. Az ebédért
siető dolgozó népet, a turistákat, a vicces figurát ábrázoló öreget, aki a
zebránál forgalmistát alakítva terelte a parkolóba a kocsijukkal megállni
kívánókat, „zöld utat adott” a zebrán áthaladóknak, kezében egy váltórúdhoz
hasonlító valamivel, és közben jöttek mások is.
Alakok, árnyak, személyek, önmagukat valakinek, avagy senkinek
gondoló egyének.
Fix pont voltam, sok ismerős jött. Nem volt véletlen a
helyszín, bár nem én választottam. Kérhettem volna a barátnőmet, hogy máshol
találkozzunk, de valamiért mégsem tettem.
Talán a sorsom irányított afelé, hogy lássam azt, amit
látnom kell. Jöttek, aztán mentek is. Kisétáltak sietve a Fazola kapun, majd
mások be.
Figyeltem őket. Nem kellett mereven bámulnom, elég volt a
testük körvonalait, mozgásukat néznem.
És jöttek az érzések, a gondolatok, emlékek.
Ahogy ott álltam, sokszor halvány mosoly jelent meg az
arcomon, hol sajnálatból, hol még nagyobb sajnálatból, hol dühből, hol a
hányingertől. Pedig nagyon szép napom
volt. Egy számomra nagyon fontos ember kedves és figyelmes ajándékokkal
halmozott el, egy másik fontos embert, a barátnőmet egy csalódás után
jókedvűnek láttam, és én magam is jól éreztem magam a bőrömben.
Csak az a hányinger kínzott délutánra.
A várakozás percei alatt tehát figyeltem. Akiket régóta
ismertem, azok meghajlott háttal, tekintetüket véletlenül sem felém irányítva
mentek, összetörve, kimerülve, szégyenteljes módon. Feneküket összeszorítva,
aprókat lépve.
Akiket nem, vagy csak látásból ismertem – de tudtam kicsodák
– büszkén vonultak, dölyfös mellkas kitolással, épp csak orra nem buktak – tán az
tartotta fenn őket. Lábukat hanyagul dobálták, testükben önállóvá váltak a
csontok, épp csak szét nem estek.
És itt a lényeg. A törékenység. Elképzeltem, hogy hány
darabra hullanának egy nagyobb széltől.
Az egyikük a szeme sarkából rám nézett, mindketten tudtuk,
hogy ki a másik. Automatikus sajnálatreflexem azonnali gúnymosolyt csalt az
arcomra, mellyel addigi magabiztos megjelenését egy pillanat alatt zúztam
porrá. Szemében a rémület, arcában a feszület rajzolódott ki. Közelebb érve az
én arcom is enyhült, most már azt sugalltam: „ennyire félsz egy pillantástól?”
Ő még rémültebb lett, és lépésszámát duplájára növelve – gondolván, hogy feltűnés
nélkül – illant be a védelmet adó várba.
Jó játék – gondoltam – várva a következő pácienst. Az öreg
bohóc még mindig az autókat terelgette, a szél lassan erősödött, az éhesen
siető ételhordó „menedzseralakok” kezdtek ritkulni.
Annyira belemerengtem a „tájba”, hogy észre sem vettem, hogy
már negyed órája várakozom. Érdekes és értékes tizenöt perc volt.
Széteső, vagy kővé meredt testek, soha oda nem forduló
rettegő szemek, hosszas magabiztos léptekből rohanóvá váló lábak, és hosszú idő
óta el nem ernyedő összeszorított fenekek…