Manapság többször szóba került a környezetemben, hogy miért
nem csináltatok jogosítványt, illetve többen kérdezik, hogy van-e jogsim stb.
Valamiért bennem a jogosítvány értéke egyenlő a nullával – sok, mások számára
lételem dologgal is így vagyok – és mindannyiszor elmagyarázom, hogy én
szeretek tömegközlekedni, az alatt a 30 perc buszozás alatt is elmélyedni
valami jó kis zenében, átgondolni a napomat (oda-vissza), és persze teljesen
hangulatfüggő, hogy az engem megszólító utasokkal van-e kedvem hosszasan
elbeszélgetni, vagy csupán – és igen ritka esetben – az illendőség miatt
csevegek, reagálok.
Ma amikor elindultam Egerből a kis hegyi faluba – ahol élek –
furcsa mód nagyon sokan voltak a buszon,többségében idősebb, már a Mindenszentekre
vásároló utasokkal, és a kollégiumból a hétvégére hazasiető fiatalokkal. Az
egyik egri megállóban felszállt egy igen idős hölgy, akit látásból ismertem.
Megfigyeltem, hogy mindig az Egerben élő lánya kíséri ki a buszhoz, aranyos puszilgatások
közepette válnak el, majd a néni általában valahova lehuppan.
Ma nem huppant, mert tömve volt a járat. Félbusznyival
előrébb állt meg tőlem, vártam pár percet, hogy talán az ott ülő, nálam is
fiatalabbak látják az egyensúlyérzékének hiányban, az évek számában pedig
bővelkedő hölgyet és átadják neki a helyet. Egy viszonylag kellemes nap után is
vérbe tud borulni az ember agya, amikor a hihetetlenül magukénak érzett, és „méltán
kiérdemelt” helyen tespedő félrenevelt hülyegyerek nem veszi a fáradtságot,
hogy felemelje a seggét.
No de mindegy is, vagyis dehogy mindegy, azonban ez a
történet nem erről szól.
Egy két előttem ülőn keresztül jeleztem a néninek, hogy
jöjjön hozzám hátra, és üljön le. Ekkor vettem észre, hogy a lábak sűrűjén át
még két hatalmas szatyrot is cipelt szerencsétlen. De leült…
Az általam feleslegesnek érzett hálaködöt követően, én azért
még helyénvalónak éreztem pár „áldozatra” megvető pillantást vetni, akik
kitágult tekintettükkel jelezték, hogy vették az adást.
A hölgy – immár jó helyen – aranyos módon elkezdett
társalogni, kezdetben mindennapi dolgokról, majd a munkámra terelődött a szó.
Mikor elárultam, hogy mivel foglalkozom, az addig csendes hölgy szép
fokozatosan, egyre hangosabban adott hangot a kormány iránt érzett elégedetlenségének.
No pláne, amikor elárultam neki, hogy januártól „kemény” 0,5
százalékkal fog nőni a nyugdíja, ami ráadásul nem követi az infláció mértékét…Ugye
nem kell írnom, hogy ez a negatív tájékoztatás hogyan hatott a 70 százalékban
nyugdíjasokkal töltött buszon?
Én még ilyet életemben nem tapasztaltam, hogy egy ilyen kis
zárt helyen ilyen mértékben érvényesüljön a halk szavú kijelentés gigászi
méretű hatása, főleg nem olyan módon, ami nekem még tessen is.
Mohó módon, gondoltam, akkor megkoronázom a napomat:
betoltam még 1-2 időseket érintő negatív intézkedést, és, hogy a tágra zárt
szemű fiatalok se érezzék magukat kirekesztve, oda is repült némi oktatási téma…
Mire elértem az Egertől 18 km-re levő otthonomba, és
készültem leszállni a buszról, azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire csuklik ezekben
a percekben Orbán Viktor, amikor itt helyben egy tömött busznyi ember kínálná
fel Lucifer vacsorájaként, és a legkülönbözőbb módokon folyik a szenvedélyes
háborgás, az országban pedig a kiterjedt Orbán-járványra kezdenek immunisak
lenni.
Nos, én elmondhatom, hogy a magyar miniszterelnök tett értem
valamit: saját kárán szerzett egy csodás hazafelé tartó utat…jogsi nélkül.