Az elmúlt napok politikai viharaiban nem esett nehezemre csendben megfigyelni a „póóógárok” viselkedését – már ami a politikai állásfoglalást jelenti.
Nem csupán a környezetemben élőkkel és dolgozókkal tettem mindezt, hanem az internetes és/vagy nyomtatott sajtó termékeivel is.
Megdöbbentő, amikor saját lelkiismeretük tisztázására, ill. másoktól való megerősítésre számítva kényszerből foglalnak állást a politikai irányzatok között az emberek.
Soktényezős dolog ez. Pszichológiai szempontból a hova tartozás elvesztésének a veszélyét érzik fenyegetőnek, azt, hogy „ha másképp gondolom, mint a többség, akkor kirekesztődöm a többségi normából”. Ezzel együtt persze az egyén saját bizonytalansága is felszínre kerül, hiszen aki inkább osztja a tömegek véleményét, annak igen kisebbségi a sajátja.
Politikai vonalon majdnem ugyanez a helyzet, ám itt nem ilyen egyszerűen kategorizálható a folyamat, mert a különböző politikai elvek mentén működő csoportok tagjai sem értenek egyet abban, hogy miért is tartoznak oda, ahova, és mit is várnak attól az embertől, aki azt a csoportot épp vezeti.
Ami általános, az a várakozás. A sült galamb eljövetele nagydolog lesz mindannyiunk számára, ám ki tudja, hogy megsül-e valaha, vagy továbbra is a fejünk felett szállnak ezek a jómadarak és néha a fejünkre potyogtatnak…
Mindenki háborog, vár és elvár, buzdít és hergel, csak épp az égvilágon semmi se történik.
Még inkább megszemélyesített politikai szereplők uralják a sajtó hasábjait, akiket vélt tulajdonságokkal felruházva mutatnak be, állítanak szembe és a betűháborún keresztül egy teljesen fiktív világban találjuk magunkat, a cikkeket olvasva már majdnem el is hihetjük, hogy ott vagyunk.
Dehogy vagyunk ott!
A „mintha maguk is rácsodálkoznának arra…” és a mindent felülmúló „megkerülhetetlennek látszóvá teszi” szókapcsolatok megjelenésével a mese szárnyra kapott, és nyúlik, mint a rétestészta.
Lassan azon sem kell majd csodálkozni, ha akcióhős lesz egyik-másik politikusunkból, mert kész forgatókönyvet és pszichológiai talányokra és „minthákra” alapult elméleteket
tudnak átadni egy szegényes fantáziájú forgatókönyvírónak – hiszen a fiction rész már adva van.
Ez kérem a manipuláció – akár tudatos, akár indirekt – ez az önök véleményének a mind több szálra való szétcincálása, a közvélemény magas szintű befolyásolása – ám csak a médiumok jól bevált brandje által, mert a megjelent anyagok soha nem látott pongyola minőségűek. Attól, hogy ebben vagy abban az újságban olvassa az ember, sok esetben felértékelődik a Gipsz Jakab cikke is – noha két fillért nem ér.
Szóval, az emberek elhiszik a mesét a politikusról, a politikusok elhiszik a másik politikusról.
Már csak arra lennék kíváncsi, hogy vajon magukról elhiszik-e lassan, hogy ilyenek és olyanok, és „addig megpróbál igazságot szolgáltatni magának, mert mind a mai napig abban a hitben él, hogy igenis, neki volt igaza”. Vajon ők értik ezeket a sorokat? Valóban úgy gondolja XY, hogy neki volt igaza? Vagy mindez csak feltevés? Ilyen illúziókra és vélt emberi tulajdonságokra, szituációkra alapozzák a cikkek tartalmát.
Ez hát a mese.
Szörnyű.