Érdekes életek, érdekes emberek tarkítják sokszor a
hétköznapjainkat. Gyors helyzetfelismerő képesség szükségeltetik ahhoz, hogy
hamar kiismerjük az életünkbe, vagy akár csak az ajtónkba érkező felet.
Sokszor elgondolkodom azon, hogy az emberek létük hány százalékát töltik színészkedéssel? Álkapcsolatok, érdekkapcsolatok kialakításával. Szerintem nem írok nagy számot, ha 40-50 százalékra saccolom.
Sosem tudhatjuk, hogy az illető épp gyilkos szándékkal, vagy
egy mélyebb emberi kapcsolat reményében érkezik. A mai világban pedig ez a
tendencia igen csak elkorcsult annak fényében, hogy a virtuális térben kialakított
kommunikációból is gyakran következtetünk valós kapcsolatokra: üzleti
viszonyra, barátságra, csak egy beszélgetőtársra asszociálunk, vagy legrosszabb
esetben van, aki párkapcsolatra is törekszik. Mindezt a személyes kontaktus
legkisebb akarása és az arra való törekvés nélkül. Igen szomorú tény ez.
Szomorú, mert az igény a személyes közegre egyre kisebb
lesz. Beburkolózunk a kis álmokon megalkotott világunkba, várjuk a csodát, sokan
agorafóbiások lesznek, mert a valós kinti életet tekintik idegennek, és a saját
virtuálist valósnak.
Hova vezethető ez vissza? Oda, hogy a társadalomban egyre
kevesebben tudják elfoglalni azt a helyet, amit szeretnének. Vagy mert
pszichológiailag gyengék az elérni kívánt eredmény megkaparintásához, vagy mert
az anyagi helyzetük nem teszi lehetővé, és nem hanyagolható el a divatból
bekockásodott emberek halmaza sem, akik a barátok előbbi megfertőződöttsége
miatt kezdetben a gép elé kényszerülnek, majd „betegek” lesznek ők is. Érdekes
folyamat, hogy a nagyágyúk folyamatosan a számítógépes vírusok kiirtásán
dolgoznak, de közben létrehoznak emberieket.
Tudjuk jól, hogy mivel jár az álvilág: az lehetsz aki
akarsz, azt mondhatsz amit akarsz, úgy nézhetsz ki ahogy akarsz. Színész
lehetsz a saját színházadban, őrült lehetsz, boldog lehetsz, lehetsz az aki
egyébként nem vagy. A lényeg, hogy légy valaki. Olyan valaki, aki a való
életedben sosem lehetsz.
Bizonyára készültek már a jelenség feltérképezésére irányuló
pszichológiai esettanulmányok, amik választ adnak arra, hogy a fent említett
folyamat vajon milyen hatással, vagy milyen százalékban és milyen hatással van
a vizsgált személyekre.
Nem mindegy ugyanis, hogy te egy olyan személy vagy, aki ha otthon
a gép előtt szerepjáték és egyéb szolgáltatás, anonimitás során kiéled magadból
azt, aki egyébként nem vagy, akkor jól teljesítesz abban a szerepben ami nagyon
is te vagy, esetleg kiéled a titkos vágyakat – nem szexre gondolok – de egésznap
az „elvonási tünetek” jelentkeznek rajtad és csak akkor vagy jól ha a monitor
elé ülhetsz? Avagy olyan összetett személyiség vagy, aki teljesen külön tudod
választani a virtuális és a valós teret.
És persze ott egy igen fontos emberi tulajdonság: a bizalom.
Ami még a „való világban” is sokszor problémát jelent a nem túl körültekintő
egyéneknek, akkor mi legyen a neten?
Folyamatosan, onnantól kezdve, hogy megízleltük a kibertér
vélt előnyeit, ki vagyunk téve a bizalomvesztés kockázatának, az átvágás nem
kicsi esélyének, a jóhiszeműség kihasználásának, a pénzlehúzásnak, az
üldözöttségnek.
Használati utasítás? Mindenki érezze magát a kőkemény
valóságban. Élje meg a mindennapjait, figyeljen az „élő” emberekre. El kell
tudni választani a két világot. A valós életben létezik rengeteg féle világ, a
kibertérben csak egy, és ebben sosem bízhatsz.
Épp Szeles Péter, A hírnév ereje (Arculaelmélet) című
könyvét olvasom, ami kőkeményen egy alapelméleti száraz könyv, de találtam
benne – a többi mellett persze – egy igen érdekes idézetet Jeszenszky Gézától: „A
nemzetkép viszonylag állandó, csak lassan változik, mert összetevői, elemei,
indítékai és hordozói, az emberek csak lassan változnak és cserélődnek.”
Jeszenszkynek abban az évben, amikor ezt mondta, 1986-ban –
ekkor születtem én is – igaza volt, és még azután is sokáig. Ám nem számolt a
nemzetkép ilyen mértékű eltorzulásával, eltorzításával. Ezt pedig mi magunk
alakítjuk, hol szerepjátékon, hol valós érzelmeken, hol pedig csak a gép
billentyűzetein keresztül.