Pedig kellene minden hazafi „póógárnak” szeretni ezt az igazán gyöngyszemnek számító kis megyét, ahol persze kék az ég, és zöld a fű, na meg kristály tiszta a víz és olyan értékeink vannak amilyenek.
Kellene úgy is szeretnünk, hogy csődbe vitték egy év alatt, úgy is, hogy hazudoznak róla „este, délben…na meg este”, hogy a közgyűlésen „az utolsó kérdések nem jutnak eszükbe”, no és természetesen folyamatosan „találkoznak és egyeztetnek” ezzel, azzal, meg mindenkivel.
Töltöttek idén kolbászt is, meg is tekinthettük fényképen, vannak „csontvázaink”, nem akármilyenek: felújított raktárbázisunk ahol penészt keresnek, eddig elkótyavetyélni látszódó kórházi és vári projektünk cirka 6,5 milliárd forint értékben, duplájára emelt elnöki kabinetünk, arabjaink, szépségkirálynőnk a hivatalban, elküldött intézményvezetők, megfélemlített dolgozók, jól betapasztott szájú emberek, és orbánul lekommunikált látszatintézkedések.
Ki ne szeretné így ezt a kis megyét? Ahova alig érkezik az elvett pénzek helyett, kormányzati mentőcsomag? Amely megyénél négyszer előrébb való Pest megye a megítélt támogatások terén? Ahol – és csak ebben a szeretett megyében – évente fel kellene építeni egy hatvani Bosch-t vagy egy Mátrai Erőművet ahhoz, hogy legyen tíz év múlva 1 millió munkahely az országban.
Hogy a szocik mindig ezt szajkózzák? No igen, hiszen az a bizonyos elmúlt egy év…éppen megfelelő arra, hogy a hangya is holdra szálljon, szánkba cukorkák repüljenek és az álom rémálommá váljon. Szegény Levente Péter, ha tudná, hogy mire vetemedtem gyermeki éveim alatt hallgatott soraival.
A rémálom tehát megérkezett, itt van, csak fel kellene ébredni belőle, kiköpni a félig elszopogatott cukrot, megköszönni a cukros bácsiknak és elindulni a felnőtt lét felé. Mert aztán nehogy kikössünk a ganaj…pardon, varjúdombi meséknél, ahol „A nagyhírű varázsló hümmögött, csinált sokféle hókuszt-pókuszt, míg körözött az üst fölött, motyogott mindent: Kneipet, Paracelzuszt, de mert a tűznek bűze, füstje lett, a jó tanács is nyomban füstbe ment.”