Körülbelül fél éve kezdődött…akkor amikor a diplomamunkám
írására készültem. Valami fura érzés kezdett átjárni legbelül. Gondoltam „ugyan,
be vagy tojva ettől?” – nem értettem, hiszen már írtam is hasonlót annak
előtte, és időm is volt rá.
Heteken át tartó tépelődés vette kezdetét. Ezer és egy
embertől kértem tanácsot, hogy miként, milyen szisztéma szerint írjam meg. Le
voltam döbbenve. Saját magamon. „Hát hova lett az eszem, az ihletem?” –
gondoltam. Nem volt mit tenni, hiszen közben fogyott az időm, neki kellett
állnom.
Nagyjából összeálltak a kövek, és mérhetetlen boldog voltam,
amikor két hétvégényi agyelborulás – 6-7 órányi egyhuzamban történő, külvilágot
teljesen kizáró írás – után megszületett egy szinte kész mű.
Nagy harcban voltam a konzulensemmel, mert bár tudtam, hogy rosszul
gondolkodom a szakdolgozat tartalmi összetevőit illetően, mégis kitartottam,
sőt felháborodottan kardoskodtam amellett, hogy ÉN akarom megírni a nyavajást,
nem mások gondolataival akarom telerakni. Volt is ebből nagy mosolygás, amikor
ezt az elméletemet több fórumon is előadtam.
Aztán jött a feketeleves. Diplomamunka beadva, elfogadva.
Közben teltek a hónapok, és az ihlet többé nem jött vissza. Türelmes voltam.
Két hónapig vártam, hogy ismét tudjam űzni imádott foglalkozásomat, imádott
hobbimat, az írást. Nem ment. Ezernyi mentés nélkül bezárt word dokumentum,
ezernyi elhullatott könny, álmatlan éjszakák, ezek követték egymást.
S, az érzés? Az olyan volt, és olyan ma is, mint egy
hatalmas, kimondhatatlan üresség. Mintha az űrben a sok űrszemét között lebegne
a testem, ki-kikerülöm őket, néha belém vágódik egy, pityergek.
Ma már valami féreglyukban érzem magam, ahol elszállt az
idő, a tér és valami áthatolhatatlan sűrű anyag von körbe, nem ereszt. Néha pár
napra jobb, leülök, kinyitom a laptopot, egy üres dokumentumot, és az ötödik
sor után valahol, valami nyom egy delete-t, és már a lomtárban sem találom azt,
amit írni akartam.
Most ez egy különleges alkalom, hogy lassan háromnegyed
oldalnál tartok, és még nem néztem magam hülyének, hogy „mi a szart írsz ide
össze-vissza?”. Visszaolvasni nem merem, mert akkor szokott beütni a krahh.
Tavasszal megkérdeztem erről egy igen kedves ismerősömet, a
konzulensemet, hogy mi ez az egész? Azt mondta, hogy évente akár kétszer is
jöhet ez az állapot a „mifajtánknál”, „hmmm, fincsi!” – gondoltam. Tanácsolta,
hogy tegyek csupa olyan dolgot amit élvezek, mert ennek igazából lelki okai
vannak, valamint az, hogy volt valami – a szakdolgozat – amit nagyon-nagyon
muszájból kellett megírnom.
Igaza lehet. Ám a gyógyulás megvalósítása azóta is várat
magára.
A türelmem viszont fogy. Az élet minden területén. Az időre
szoktam bízni magam, és általában meg is old mindent, kölcsönösen segítünk
egymásnak. Ma valahogy ez nem működik, elfogyott a kraft, elfogyott a szellemi
muníció, nincsenek célok.
Pedig mindent bevetek a „reset” gomb elérése érdekében.
Sport, barátok, pihenés, nyugalom. Not enough…
Adtam magamnak időt. Azt gondoltam, hogy az államvizsga után
majd szép lassan minden visszakerül a „rendes kerékvágásba” – mint Dallaséknál
szokás Ellie módra. Nos, ennek már 1,5 hónapja, és semmilyen jele nincs
javulásnak. A tényközlő műfajon kívül, csak ilyen limonádékra futja, mint ez most.
A mélyre szántó, kikapcsolt aggyal írt művek már a múlté. A
türelem pedig unos-untalan csak fogy, fogy, fogy… Átsírt hétvégék, céltalan
hétköznapok. Kiegyensúlyozott fél napok. Ennyire futja.
Aztán azt mondták az okosok, hogy lesz ez még jobb is. Nos,
kíváncsian várom. Időm van. Bár nem szeretnék még egyszer belefutni akkora
hibába, mint amit ma követtem el valaki ellen, aki valójában fontos volt, vagy
lett volna, ha nem cseszem el.
Ma pedig, amikor felkértek egy életrajzi regény megírására, én mondtam, hogy….
Türelem.