A héten az oviba is ellátogatott a Mikulás. Bábelőadás és ajándékosztás, ezek voltak a főműsorszámok. Olivér odavolt a bábozásért, de a legjobban -ahogyan a többi gyerek is- a csomagtól zsongott be. Életében nem látott még ennyi édességet egy rakáson!
Igyekszünk a gyermekeinket egészségesen nevelni (ésszerű határokon belül), így a csoki és a cukor igen ritka vendég a konyhánkban. Nem ördögtől való dolgok, de úgy láttuk jónak, az édesség legyen inkább puding, gyümölcsös túró, vagy bármi, ami egy fokkal egészségesebb a hagyományos nasiknál. Megfigyeltük, hogy a cukros dolgotól szabályosan bepörögnek a gyerekeink, mintha valami drogot kaptak volna. Féltjük a fogaikat, na és van pár szénhidrátfüggő is a családban…
A kisfiam egészen extázisba esett az oviban kapott Mikulás-csomagtól, az egészet meg akarta enni. Ment a hiszti, nem akart beleférni a kobakjába, hogy csak a rendes kaja után és nem helyett jár a nasi. Meccseltünk egyet és visszaállt a béke. Megegyeztünk, szépen beosztjuk a kincseket, én pedig -míg aludtak egyet a csemeték- az egészségtelenebb tejbevonós édességeket kicseréltem inkább tejcsokira, raktam a pakkba mandarint, mintha csak Oli nem nézett volna szét rendesen a tasakban… magamban pedig morogtam, miért kell kiscsoportosoknak ilyen csomagot adni. Persze, biztos nagyobb munkával járna az egészségesebb pakk összeállítása és az sem tuti, hogy a többi szülő is ennyire hárklis erre a témára, mint én. Végül meggyőztem magam, hogy nem érdemes túl para-anyának lenni, semmi baja nem lesz a csokitól a kölyköcskémnek és pár nap múlva úgyis visszaáll a rend, nem lesz belőle édességért üvöltő hisztigép (igazam is lett, nem üvölt a csokiért, helyette a kinder tojásért megy a boltban az égetés), aztán pedig örüljek egyátalán, hogy kapott valamit is…
Másnap újabb csomagot lenget a fiam kifelé jövet az óvódából. A vászon táska oldalán a felirat: „Gondolkodj egészségesebben!”. Mint megtudtam, a kiscsoportosok kapják minden évben, volt benne fogkrém, fogkefe, zöldségkonzerv, kifestő, szines ceruza és egy halom prospektus. Olivér szerint ezt is biztos a Mikulás hozta, csak épp elfelejtette előző nap odaadni. Boldogan bontogatta a csomagot, még a legutolsó gagyi prospektust is alaposan átnézték a kistesóval. Én meg örültem, nem kell résen lenni, mikor jön elő a kicsi csokitól fulladozva a sarokból. Összességében mindannyian jobban örültünk ennek a második csomagnak! Merjek erről majd szülőin beszélni? Még addig megálmodom, lehet, meggyőzöm magam a hallgatásról, mert amúgy nagyon kedvesek az óvónénik, csak nekik okoznék kellemetlenséget, ha felvenném a „Miss Mindenbe Beleköt” szerpet.
Végül a Mikulás-csomagok okozta legnagyobb gond: hát kinek a fenekét duzzasztják a dugi csokik? Hát persze, hogy az enyémet! Én, a hős, önfeláldozó anya nem bírok ellenállni a szekrényben bujkáló bevonónak! Az egyik oviból kapott csokira a célzás is felkerült, hogy a szülő tudja, a cukorbomba nem a gyereknek szól: „wafer for big people”!