kATAsTROFA

-Nehéz volt otthagyni az erdőt?- hangzik a kérdés az itthoniaktól.

-Nagyon – vágjuk rá mindketten.

Törzsgyökeres heves megyei létemre az utóbbi időben igen kedves a szívemnek Zala megye.

Kezdődött azzal, hogy a férjem családjának egy része Keszthelyen lakik, és gyakran látogatjuk meg őket. Na, meg mostanában már a zalaegerszegi éterben is hallható a hangom reggelenként. Így kissé úgy érzem a megye életének részévé váltam. Mert hát ki látná jobban a megye nyüzsgését, mint egy újságíró. Érdekes ez az érzés. Valahogy melegséggel tölt el, amikor a zala megyei vadászbálról számolhatok be a hírekben, vagy arról, hogyan takarmányoznak a zalai erdőkben, illetve amikor Keszthelyre hívnak agancsmustrára. De az is mosolyt csal az arcomra, amikor olyan zalai településnevet mondok a traffipax információk között, ahol gyakran megfordultunk.

Kissé hazudtam az elején, mert nem is annyira családlátogatóba járunk Zalába, mint inkább vadászni. Hisz, ennek köszönhetem vadásszá válásomat. Helyesen nem is ennek, hanem inkább neki: férjem keresztapjának, Zoli bácsinak, és a sarvalyi élményeknek. Mindent, amit a vadászatról, a cserkelésről, a vad iránti tiszteletről, a vadetetésről, a szélről és a vadászlázról tudok, ott tanultam és tapasztaltam. Az összes trófea a falamon, Zala megyéből való. Ott avattak fácán- és bakvadásszá, ott lőttem első szarvasbikámat, disznómat és őzsutámat, ott hibáztam el lövést és fáztam át éjszakákat, ott értek csalódások és örömök, melyek mind velejárói a vadászatnak.

Az erdő tavasszal a legszebb, amikor éled. Tele van illattal, színekkel és fénnyel. Előbújnak a medvehagymák, melytől a levegőnek pörkölt szaga van. A vadak levedlik téli bundájukat, az őzek vörösek és barkásak, a szarvasok homokszínben pompáznak. Megkezdődnek az udvarlások, visszatérnek a költöző madarak, kikelnek a bábok, rügyeznek a fák, élettel telik meg az erdő.

A nyár forró és száraz, a szúnyogok csípnek, az éjszakák hűvösek és elképesztően csillagosak. A földek ínyencségeket kínálnak az állatoknak, a gazdák nem túl nagy örömére. Kihívás őket az erdőben tartani. A vadak későn járnak a szóróra, hosszú virrasztásra sújtva a vadászt, a hajnali cserkelések pedig koránkeléssel gyötrik őket. De hát erről szól a vadászat. Áldozatokat kell hozni a zsákmányért.

Az ősz az egyik legforgalmasabb évszak. A földeket learatták, az erdő viszont terített asztal lakóinak. A makk, a dió, és a gesztenye, az erdő gyümölcsei beérnek és lepotyognak. Szarvasbőgés, barcogás, hallgatózás, bírálat, agancsmustra. Itt kerülnek terítékre a legértékesebb és legjobb trófeák. Itt mutatkozik meg a tél keménysége, a takarmányozás eredménye, a vadgazdák odaadása, az állomány szabályozása.

A disznóhajtások ideje, a tél zárja be a vadászidényt. Az erdő ilyenkor, kopár, szürke, mégis gyönyörű. Havas. A vad nehezen talál élelmet, korán útnak indul. Meleg bundája megvédi a csípős fagyoktól, árnyalata segít az elrejtőzésben. Ő nem, csak a vadász fázik a lesen. Az ujja odafagy a puskára, de tudja a korán lenyugvó nap eredményesen érhet véget. Már csak egy kis vadászszerencse kell.

Ezek után, hogy ne lenne nehéz ott hagyni a zalai erdőket. Szeretünk Sarvaly…

Tervek szombatra:
Krisztián túlórázni fog, ezért én is úgy döntöttem, hogy dolgozok. Az eseménynaptár szerint fertálymester avatás van 10-től a Bazilikában, 11-től a Városházán, 13 órakor átadják a felújított várkapukat, utána fogadás az Imolában. Reggel felkelek, megreggelizek, tévézek, szépen, nyugodtan elkészülök. A Bazilikába kizárt, hogy elmegyek, ellenben a 11 órás Városháza után még lesz egy röpke 1 órám, megírni az anyagot, majd 1-re elmenni a várhoz, (kaja az Imolában) azt is megírom, feltöltöm az egriszinre, felmondom és megvágom a híreket, nagyjából délután 5-6 órára kész is leszek.  Hazamegyek, és még megsütök egy tepsi pogácsát.

Az első szomszéd

A valóság:
Krisztiánnak nem kellett bemenni dolgozni.
Szombaton hajnali fél 4-re kerültem ágyba, enyhén fröccsös állapotban, cigifüstösen, a lábujjaimon fagyási sérülésekkel. Tusolás. 9-kor keltem ébresztőre. Még az ágyban kiköveteltem a reggeli kávémat, majd élménybeszámoló az esti kimaradásomról az Embernek. Háromnegyed 10-kor kikászálódok az ágyból, internet, vajaspirítós, és mivel a fejemen lévő szőr a cigifüsttel keveredve önálló életet élt, így gyors hajmosás, szárítás, fogmosás, smink, réteges, ámde csinos öltözés (vasalás). Háromnegyed 11-kor sikerült is elindulnom, rohanás a Városházára. Én pontos voltam, ők késtek. Sajtópáholyt pozicionálni, jegyzetelés, fényképezés. Találkozás Ládival, aki felajánlja, hogy menjek velük Sirokba forgatni a TV2-nek, volt az éjszaka valami gázpalackrobbanás a Dankó utcában, a lakókat, szomszédokat kéne kérdezgetni. Hát jó. Természetesen nem vártuk meg a fertály avatás végét, kocsiba be, irány Sirok. Szerencsére gyorsan megtaláltuk a házat, szomszédok az utcán, rögtön elkapok egy nyilatkozni vágyót, aki mindent elmond a fagyiba és a kamerába, majd noszogatni kellett a családot és asszimilálódni, hogy nyilatkozzanak, engedjék meg, hogy forgassunk a hátsó kazánháznál is. Kiderült, hogy a kislány volt a hős, nem robbant fel a gázpalack, és a felújított kazán égett a tetővel együtt. Az egész utca oltott, a körzeti megbízott egy hős, és a polgármester egy szent. Egyszer csak mindenki szerepelni akart. „Mikor lesz a tv-ben, mert szólok anyámnak is, hogy nézzen”. Anyag megírása a kocsiban, százhússzal vissza Egerbe, a várhoz. Hányinger. Átadó -4 fokban, még a tollam se akart fogni, a lábujjaimat már nem érzem, interjúk, majd száraz szendvics az Imolában. Rázsi alpolgármester úr szólt, hogy negyed háromkor jégpályaavatás az Érsekkertben. A katasztrófás szóvivőt felvenni otthon, elvinni a székházba, nyilatkozatot felvenni. Természetesen elkéstem az koripálya átadóról, de még interjúznak a tévések, Így mindenki ott van a helyszínen. Interjú Rázsival és a koripálya tulajjal, fényképek készítése, meleg tea, be a rádióba. Három óra. A négy + egy anyag megírása, feltöltése a egriszinre, hírblokk összeállítása, (nagyjából itt engedett ki a lábam) felmondása, megvágása, adásba szerkesztése. Este háromnegyed kilenckor zártam be magam után a rádió ajtaját. Haza, vacsi (a csütörtöki maradék paprikás krumpli életet mentett), mosogatás, őzgerinc bepácolása, mosogatás, internet (üzenet egy olvasótól, hogy egy cikkbe érsekkert helyett érdekkertet írtam), tusolás, 23:25-re kerültem ágyba, a tévé időzítőjét 15 percre állítottam, de már nem emlékszek arra, hogy kikapcsolt. Ilyen egy átlagos újságíró napja.

Végeredmény:  http://tv2.hu/tenyek/video/kislany-vette-eszre-a-pusztito-tuzet-tenyek-riport

Holnap Egerbe látogat Schmitt Pál köztársasági elnök. Elméletileg. Nagyon várják már mindenhol. Kilencre jön a Városházára, de fél 8 után már senkit nem engednek se ki se be. Előre kellett akkreditálni. A Dobó téren is várják. Eventet is csináltak a tiszteletére a facebookon.
Úgy volt, hogy előadást tart a főiskolán az Alaptörvényről, de úgy döntött nem szeretné megzavarni a vizsgaidőszakot, ezért inkább nem mond semmit. Bár szerintem attól fél, hogy valaki felveszi az előadását, és azt szóról-szóra felhasználja a doktori disszertációjához. Pedig az csúnya dolog. Minden főiskolás tudja, hogy lopni szabad, csak írd le honnan loptad.

Ma egy közleményt kaptunk a katasztrófa elhárítástól.

“… Az ügyfélbarát ügyintézést szem előtt tartva 2012. január 1-jétől Füzesabony városban a tűzoltóság laktanya épületében az előzetes tervek szerint kihelyezett ügyfélfogadást tartanak, minden héten, pénteken 8.00 – 13.00 óráig.”

Ma január 18-a van. Valaki mondja már meg, hogy ez a mondat milyen módban és időben van. De szép is a magyar nyelv. 🙂 És mi történik a katasztrófa elhárítás ügyfélfogadásán?
Még a végén Józsinak lesz igaza: „ A nagyobb tüzeket előre be kell jelenteni, a kisebbeket meg be kell vinni. „

Ma uszodában voltunk.  Férjecském Zefetes munkaviszonyából adódóan ingyen jár az uszodába, ráadásul még be is vihet magával plusz egy főt. Ezt kihasználva gyakorta látogatja is a medencét egy meleg barátjával, de most én stoppoltam le a sportolási lehetőséget. Motivációmban semmilyen szilveszteri fogadalom nem játszott szerepet arra vonatkozóan, hogy fogyni szeretnék, hiszen az én alakom tökéletes. Sokkal inkább az ösztökélt, hogy egyre jobban fáj a hátam, melyért a női kézitáskának álcázott 3,1 kg-ot nyomó (most mértem le) bőröndöt és a mozgásszegény életmódomat hibáztatom.

Szóval még sohasem voltam a mi Bitskey uszodánkban. Ezért előre megkérdeztem Krisztiánt, hogy mi a rend, hogy kell bemenni, milyen szabályok vannak. Ő mondta, hogy az öltöző előtt le kell venni a cipőt, berakni egy bokszba.  Majd a néninek adni valami igazolványt, vagy telefont, amiért ő ad kulcsot, bár van, amikor a kártyát kéri el, majd mondja, mi kell neki. Akkor bemész az öltözőbe mezítláb, vagy felveszed a papucsod, köszönsz, megkeresed a szekrényed, átöltözöl és az öltözőn keresztül jössz ki a medencéhez.  Bár, megjegyezte, hogy a női öltözőben még nem volt, lehet, hogy ott másként van.
Én a mester utasításai szerint cselekedtem. Az öltöző előtt levetettem a cipőmet, betettem egy rekeszbe, megkérdeztem a kulcsos nénit, hogy mit adjak, mire ő rögtön kiszúrta, hogy szűz vagyok, és mondta, hogy megmutatja, hogyan működik a rendszer. Kaptam kulcsot, majd bevezetett az öltözőbe, (köszöntem) megmutatta melyik a szekrényem (ez nagyon hasznos, hiszen a matekórán még nem jutottunk el 100 feletti számokig), majd mondta, hogy itt tudok levetkőzni, ott a zuhany, itt a wc, amott meg ki lehet menni.

Nem pisilünk nyilvánosan!

Na, itt jött az, amire nem voltam felkészülve. Engem úgy szocializáltak, hogy mi nők, nem pucérkódunk egymás előtt és zuhanyfüggöny mögött tusolunk.  Nem azért, mert szégyenlősek vagyunk, vagy prűdek, hanem mert nem illik. A legszentebb szentélyemet nem teszem ki közszemlére egy női öltözőben.  De hát itt nincs öltözőfülke, vagy kabin, csupán szekrények és padok.
No de hát, ez a rend, meg hát felnőtt ember vagyok, nem csinálok ebből problémát. De ami ezután következett arra nem voltam felkészülve. Egy csapat hájas öregasszony jött be az öltözőbe, akik úgy gondolták, hogy nekik már igazán nincs mit takargatnivalójuk, ezért nem is teszik, méghozzá pont annál a padnál, amelynél én öltöztem. Még ezt a sokkot is igyekeztem feldolgozni, amikor is tovább fokozódott a reggeli izgalom. Premier plánban ott terpesztett a két méteres körzetemben a valamikori középiskolás némettanárom, aki már az én időmben is a nyugdíjkorhatárt súrolta, és hiába próbáltam nem odanézni, nyilvánvaló volt, hogy a testén már semmi sincs ott, ahol lennie kéne. Idén lenne a 10 éves érettségi találkozóm, de a tanárnővel való összejövetelt valahogy nem ebben a pózban képzeltem el. Nem gondoltam, hogy valaha meg kell érnek, hogy ezt az asszonyt lássam bundában. Kihasználva a lehetőséget, hogy talán korából fakadóan már nem lát, nem ismert fel és el van foglalva testnyílásai újrahidratálásával, az úszósapkámat és úszószemüvegemet felkapta slisszoltam ki a zuhanyzóba. (hiszen felirat figyelmeztet, hogy a medence használat előtt tusolj le!) Itt függöny híján egy újabb méretes és ráncos tomporba botlottam, majd gyorsan egy hideg zuhanyt vettem, és már rohantam is ki az medencetérbe, ahol végre lehűthettem az öltöző okozta sokk hatásait.

Reggel Joshi-bátyámmal ébredtem. Mármint hogy, a reggeli készülődésem alatt a Mokkában bejátszottak egy részletet a Fem3 műsorából, ahol Joshi bátyám megkérdezte, az évek óta felszívódott  Kelemen Annácskától, hogy mi a fenének csináltatott magának ilyen gusztustalan szájat. Mire Annácska bűnbánó tekintettel, mintegy felnőttesen kiöntötte a lelkét a sorselemzőnek: most már mennyire bánja a plasztikázást, és ő maga is utálja, a hatalmas melleivel együtt. Buta volt és felelőtlen, és a sztáréletben is csalódott.

Napközben elég nagy híréhségben szenvedtünk a rádióban. A heti (nem létező) influenza helyzeten és a narancssárga szélen kívül csak a tér kétdimenziós ábrázolásának képzőművészeti problémái témában tartott előadás anyagának megírása „szórakoztatta” kolleginámat.  Ezért úgy gondoltam szétnézek a neten, mások milyen hasonlóan izgalmas témákkal töltik meg a hasábokat.  Így akadtam rá a nyál-loeH szépségversenyre! Most biztos furán hangzik, hogy két nő unaloműzésből bikinis lányokat nézeget, de hát na.

A reggeli Annácska interjú jutott az eszembe. Ő is biztos így kezdte!

Mert, hogy az egy dolog, hogy a többségük olyan bűn ronda, hogy zacskót kéne húzni a fejére és nyaktól lefelé is, de hogy ennek fejében gusztustalan, előnytelen bikinikben, tangában és ízléstelen göncökben olyan pózokat vesznek fel, amik már a vicc kategóriájába tartoznak, az már tényleg megér egy strófát. Némelyik, olyan fejet vág, hogy nem tudom elképzelni, hogy szerencsétlen fotós milyen instrukcióval próbált kihozni valamit a lehetetlenből, aminek ez lett az eredménye. És könyörgöm, ezeknek nincs anyjuk, aki azt mondja nekik, hogy 15 évesen ne feszítsél egy konszolidált megyei hírportál oldalán csupasz seggel, mert apád kollégái is látják!

És, ugye, ez egy verseny, amire lehet szavazni. És nem azt látom, hogy száz felhasználó névvel háromóránként klikkel magára, hogy nyerjen. Hanem azt, hogy szavazatok száma nulla. Legalább annyi esze lehetne, hogy magára szavaz!

Lehet, hogy ezek a lányok is azt mondják majd egyszer, hogy csalódtak a sztáréletben! Hát, úgy tűnik mindig lesznek Annácskák…

Vagyishogy én még csak 3 és egynegyed! De az Uram alapító tag volt, így Ő 10 éves. Volt kiállítás, fotókból, díszletekből és jelmezekből! Vicces volt látni a páromat 23 évesen, dús hajjal, és Józsit mínusz 20 kiloval, Laci meg semmit nem változott! Ja, meg a szilvásváradi piknikplédünket látni, mint díszletarchívum. (A pincében maradt). Sokan összejöttünk, amit nem is reméltem. Apukám mondta is, hogy mennyi új tagotok van. Pedig nem is… 🙂 Voltak celebek is. Énekelt nekünk Jennifer Aniston és Jackie Chan, gitározott Dobó István, meg Tábi is eljött, és a belső viszály is. Ja, és rockiztam Dezsővel! Volt ének és tánc, meg jelenet is, ott volt a TV (olyan is, akit kizavartam), és Ötvös is kattingatott.

Volt taps, meg fogadás, a vendégek kaptak bort, Balogh meg Szamost, mi meg semmit. Hogy ezen miért nem lepődök meg! 10 éves az Adáshiba Színjátszó Csoport, nem Balogh, hanem mi! Hogy egy nyomorék emléklapot nem bírtak volna kinyomtatni! Bár a plakáton se tudják leírni a nevünket helyesen, nem is tudom, miért várok el tőlük ilyet!  Ez az amatőr sors! Na, mindegy, jó volt! Mi megtettünk mindent! Mi élveztük! Hajrá!

A fotót loptam a heolról (by Ötvös Imre)

Mikor a blogomat kezdtem, úgy mutatkoztam be, mint vadászfeleség. Azóta már engem is elért a vadászláz, letettem a vadászvizsgát, sörétes- és golyóspuska tulajdonos vagyok, és több vadat is sikerült terítékre hoznom, sőt tagja vagyok a Heves Megyei Dianáknak. Most egy jelentős vadászélményemet szeretném megosztani: a szarvasbikám elejtésének a történetét. Az élménybeszámolóm célja, hogy ezzel is tisztelegjek a vadnak, azért hogy nekem adta az életét, és némi betekintést engedjek a nem vadászóknak ahhoz, milyen sok minden kell egy jó vadászathoz.

Golyóérett szarvasbikát szeptember 1-jétől, október 31-ig lehet lőni. A szarvas párzási időszakát hívja a vadásznyelv szarvasbőgésnek, amikor a bikák a szerelemtől feltüzelve háremeiket féltve, és erejüket fitogtatva „bőgnek” és harcolnak, általában tisztásokon, úgynevezett bőgőhelyeken. Ilyenkor kevésbé rejtőzködőek, mint az évnek más időszakában, és ugye könnyű a hang után menni. De még így is csak korahajnalban és naplemente előtt lehet őket megpillantani, terítékre hozni. Vadászatuknál lényeges a lővilág, hogy agancsukat el lehessen bírálni, és mivel igen nagy és szívós állatról van szó, a pontos lövés is elengedhetetlen. Habár vadászati idényük két hónap, a bőgés szeptemberben intenzív, októberben már csak utóbőgést lehet hallani.

A szarvasbikáért egészen Sümeg mellé utaztunk a férjem keresztapjához, akitől ajándékba kaptam a kilövést. Jól ismerjük már a Sarvaly vadászházat és az erdőt, mely körülveszi. Már csak oda elutazni hatalmas élmény. Mindig nagyon várom. A friss levegő, a vadászház hangulata, a cserépkályhában izzó parázs illata, Vacak hízelgése, Klárika néni főztje, na és a házigazda vendéglátása felülmúlhatatlan.

Október 13-án csütörtökön délután érkeztünk. Mivel korán sötétedett már 5 óra körül indultunk a lesre. Meleg ruha, távcső, fényképezőgép, bicska, elemlámpa, ülőpárna, puska és lőszer, na és az elengedhetetlen vadászkutya az alapfelszereltség része. A kísérőm, és egyben a mentorom Nagy Zoli volt, akiről tudtam, hogy profi, lelkiismeretes és gondos gazda. Biztos voltam benne, hogy ha vele megyek vadászni, életre szóló élményben lesz részem. Semmit nem biz a véletlenre. Kitűnő vadász, és vezető. Minden fűszálat ismer az erdőben, minden hangot, nyomot, csapát és szagot, minden árnyat, mindig van új sztorija és egy jó tanácsa, amiből én újat tanulhatok. Szeretek is tőle kérdezni, mert úgy tudja elmagyarázni a dolgokat, hogy megértsem. Már jóval túl van a hatodik X-en, mégis olyan energia és vadászszenvedély van benne, amit sokan megirigyelhetnének.

Két hatalmas vadföld között húzódott egy fasor, mely közepén állt a két és fél méter magas les. (A vadföld olyan, mint egy tisztás, amit bevetnek búzával vagy repcével, az a funkciója, hogy zöldjén lelegelje a vad, és ne a szántókra menjen vacsizni.) Mindkét irányba lehetett róla lőni, némi pózváltást követően. A szelünk is jó volt mindkét oldalra. Miután elfoglaltuk a helyünket elkezdődött a várakozás. Van úgy, hogy 25-30 percen belül megjelenik a várt préda, de van úgy hogy órákat kell várni, és az is benne van a pakliban, hogy aznap máshová volt hivatalos a kiszemeltünk. Körülbelül 20 perc várakozás után a jobboldali vadföldön megjelent egy szarvastehén, egy ünővel és egy borjúval. Nagyon megörültünk, mert reméltük, hogy jön mögöttük egy bika is. Sajnos nem jött. Majd kicsit később a baloldalon is megjelent egy szarvastehén és egy borjú. Ők is nyugodtan legeltek, ügyet se vetettek ránk. Sajnos közben lement a nap, és nem láttunk bikát. De mivel szép holdfényes este volt úgy döntünk maradunk, és nézelődünk, mert az is elképesztő az erdőben. Amikor az orrod előtt szopizik a borjú vagy a lábadnál legelnek az ifjú dárdás szarvasbikát, akik majd csak 5-6 év múlva kerülnek célkeresztbe. Aznap este láttunk még rókát és a végére még egy disznókonda is kijött legelni. A hold úgy világított mögülünk, mintha egy reflektor lett volna. Majd fordult a szél, és a szagunktól mind bemenekült az erdőbe. Mi meg vissza a vadászházba a kályha melegéhez.

Másnap reggel fél 5-kor keltem! Háromnegyedkor menetfelszerelésben álltam az előtérben, hogy újra megpróbáljuk a napfelkeltében megpillantani az agancsost. Még sötét volt, a hajnal csípős, hideg. Most egy másik tisztáshoz tartottunk kocsival az erdőben, amikor is az úton ott állt előttünk az a gyönyörűség. A szívem zakatolt, de sajnos az erdő sötétjében a keresőtávcsőn keresztül néztük a szemét, ami világított a reflektor fényében, és a fehér fenekét. Sajnáltuk, hogy még a holdat nem váltotta fel a nap, hiszen napfelkelte előtt nem szabad szarvasra vadászni, mert ha rosszul találják el, hosszú fájdalmas szenvedéssel pusztul el, mire megtalálják. Így hagytuk tovább menni, és mi is indultunk a leshelyhez. Egy erdősáv szélén állt az épitmény, előtte hatalmas tisztás terült el, néhány bokorral. Hideg volt és nyálkás a hajnal, a köd egyre jobban leúszott a tisztásra, már-már félelmetes horrorfilmbe illően. Vadászat szempontjából nagyszerű volt a szelünk, viszont a ködöt nem elfújta, hanem hozta. Nem sokat láttunk, és a távcső még jobban összegyűjtötte a ködöt. És valamiért a szarvasok is úgy gondolták, ez még nem az én reggelem. Pár másodpercre pillantottunk meg egy családot, amit már egy méretes bika terelgetett, de gyorsan eltűntek a ködben. Bőgést is hallottunk az erdőből, melyre Zoli válaszolt bőgőkürtje segítségével, de nem jött elő a rivális. A nap viszont már sütött annyira, hogy tudjuk, ma reggel sem volt velünk Diana.

Az esti program hasonló volt a tegnapihoz. Öt óra után indultunk. Olyan tisztásra mentünk, melyet jól ismertem. Többször voltunk már ott, Krisztián egy süldőt ejtett el itt még tavaly télen. Egy erdei cserkészútról közelítettük meg a lest. Egy erdősáv szélén állt, előttünk mintegy 200 méterig, balra messzire elnyúlik 500 méterre, jobbra szintén nagyjából 200 méterig tisztás. Rövid várakozás után a szemben lévő erdősávból, balról előjött egy hatalmas bika. Mondta Zoli, hogy ha ez ide jön elénk, már meglőhetjük. Majd azt vettük észre, hogy több szarvas is előjött, tehenek, borjúk, és még egy bika, aki még nagyobb volt és elkergette az elsőt. Azon izgultunk, hogy nehogy visszamenjenek az erdőbe, inkább jöjjenek felénk. Folyamatosan őket néztük, minden lépést szuggeráltuk, hogy közeledjenek. Az idő nagyon lassan telt, mikor jobbra megpillantottam Őt. Mintha csak a fűből nőtt volna ki, ott termett az tisztás szélén. Hatalmas izmos teste volt, és kecsesen egyensúlyozta fején hatalmas agancsát, melynek jól látható hosszú szárai, és ágai voltak. Szóltam Zolinak, hogy „nézd, még egy!”. Ez jóval közelebb volt, és méretesebb is, mint a baloldali, ezért innentől neki szurkoltunk. Izgultunk, hogy visszamegy az erdőbe, hogy megérezi a szagunkat, vagy hogy ránk esteledik, mert igen alacsonyan járt már a nap. A baloldaliak is egyre közelebb jöttek, de én ekkor már le se vettem a szemem a jobboldaliról.  Közeledett, de még mindig messze volt a biztos célzáshoz.  A tisztáson van két facsomó, mely messziről bokornak tűnik. A nap már a horizonton járt, a szarvasom, meg az bokor előtt, amikor azt mondta Zoli: Ha átjön a két bokor között, készülj! Majd ki ugrott a szívem a helyéről, úgy izgultam. Felvettem a puskám, és a céltávcsővel követtem az állatot. Nem láttam túl jól, mert a nap pont velünk szemben ment le és a távcső összegyűjtötte a sugarakat, melytől csak egy nagy fehérséget láttam, sötét foltokkal. Amikor a második bokorhoz ért, a sötét háttér miatt eltűnt a kontrasztja, és még annyit se láttam, mint eddig. Miután kijött a bokor takarásából, már jobban láttam. Kissé rézsútosan állt. Zoli folyamatosan kérdezte, hogy jól látom-e. A szívem a torkomban dobogott. Közben beért a baloldali bika is, ráadásul észre is vett bennünket, és attól féltünk, hogy a másik is ránk figyel. De szerencsére a riválisra koncentrált. Én meg Őrá. Egyszer csak az utolsó napsugarak kegyesek voltak hozzám és kimásztak a távcsövemből, így az állatot tökéletesen láttam, célba vettem a mellkasát és jeleztem Zolinak az állapotot. Azt mondta: Mehet! Kb. 170 méterre állt. Megnyugtattam magam, koncentráltam, a puskát beszorítottam, a levegőt visszatartottam, és lassan meghúztam a „ravaszt”. A fegyver hatalmasat szólt és ütött. A távcsőből láttam, amint a bika felágaskodik, mint egy ló, ezzel jelezve a találatot, majd néhányat lépett balra. Zoli felugrott és a saját fegyverével célba vette, hogy ha szükséges még rálőjön, de erre nem volt szükség, mert a szarvas rövid halálvágta után eldőlt. A kísérőm boldogan rám nézett és azt mondta: Ez megvan! Gratulált!. Hihetetlenül boldog voltam, fülig ért a szám. A kutya a lábunknál már teljesen be volt zsongva, és én is. Lementünk a lesről és elkezdtük keresni az állatot. A rálövés helyszínétől kb. 30 méterre találtuk meg. Szívlövés volt, nem szenvedett. Beletettük a szájába az utolsó falatot, elkészítettük a terítéket, majd a töretet a sebbe mártva, gratulációk közepette kaptam meg.

A trófea páratlan tizenkettes, súlya a kifőzést követően 5,09 kg. Baloldalon koronás, jobboldalon villás, az egyik jégága mechanikailag sérült, mely arra utal, hogy harcos bika volt. Köszönöm az szarvasbikának, hogy nekem adta az életét, köszönöm Zolinak, hogy ismét profi módon készítette elő a terepet, hogy olyan helyre vitt, ahol szórakozhattam, köszönöm a szarvasbika kilövési lehetőséget, mely sok vadásznak egész életében nem adatik meg, és mindenekelőtt köszönöm az élményt, melyet soha nem fogok elfelejteni. Most tanultam meg mi az a vadászláz, és milyen fontos a vadászszerencse. Remélem, még sok ilyen élményben lesz részem.

Egy lehetséges versenyző

Eger MJV Önkormányzata és a Ráchóstya Egyesület „Szala napok” fedőnéven Roma Ki-Mit-Tudot hirdetett május 28-ára, szombatra a Verőszala utca végébe, szociális város rehabilitációs program alibi címszó alatt.

Így volt ez még hétfőn. Állítólag 50 fellépővel. Majd szerdán jött egy mail, hogy júniusra halasztották. Kissé fellélegeztem, bár sok minden baszta a csőrömet a programmal kapcsolatban.  Majd csütörtökön jött egy újabb e-mail a szerkesztőségbe, hogy mégis meg lesz tartva, de már 100 résztvevővel. Mondanom se kell baromira megörültem a hírnek! A média adta lehetőséget kihasználva kiderítettem kinek köszönhetjük mind ezt. Felhívtam egy telefoninterjú erejéig. Gondoltam, van rá logikus magyarázat, hogy miért is kell egy Roma (magyarul cigány) Ki mit tud-ot rendezni a város egyik legeldugottabb utcájának a végén.

Mert, hát nyilvánvaló, hogy egy nevében is Romáknak meghirdetett versenyen nem indul kínai?! Meg hát azt se gondolhatják komolyan, hogy a Rudivárban 100 Gáspár Laci és Caramell van eldugva!? Ha meg annyira rehabilitálni akarnak, akkor mért nem viszik ki a rendezvényt a Dobó térre, vagy a Bartakovicsba? De tényleg, ez nem diszkrimináció?!  Bár a riport alanyom teljes őszinteséggel meg volt győződve a program létjogosultságáról, és már-már megható kezdeményezésnek tartotta én nem hagytam magam átverni.

Fel is tettem a nagy kérdést: Honnan jött az ötlet?

És volt válasz. Természetesen Brüsszel, az Eu és pénz van mögötte. Mi más.

– „Az úgy volt, hogy kérdőívet töltettünk ki a Verőszala és az Árnyékszala utca lakosaival, hogy mit szeretnének, és ők mondták, hogy ezt” – Erre jeleztem, hogy én is abban az utcában lakom és engem nem kérdeztek meg.

– „Biztos nem volt otthon.”

– Van postaládánk, nem dobtak be semmit.

–„ Ja , nem dobtuk be, hanem becsengettünk és személyesen kérdeztük meg az embereket”

– Így már érthető, valószínűleg, azért nem találkoztam a kérdőívvel, mert dolgoztam. Ugyanúgy mint a többi 100 fehér ember, aki az említett két utcában lakik. Kétlem, hogy ők azt mondták volna, hogy csődítsétek ide az összes cigányt az utca végébe.

– „Száz kérdőívet vittek ki az embereink, de még szombaton is lehet kitölteni”

Na, ezen az egészen jól felfújtam magam. Nem elég, hogy EZEK miatt az utcában a béka segge alatt vannak az ingatlanárak, hogy az ember nem mer sötétedés után hazajönni, hogy nem meri a kocsit az ház előtt hagyni, de amikor hazaérve pizzát akartam rendelni, a diszpécser közölte, hogy a Szalába nem vállalnak kiszállítást. Gyakorlatilag a lakóhelyem miatt egy kalap alá vesznek EZEKKEL.

Szociális lassan már engem kellene rehabilitálni, mert majd EZEK megkapják a sok EU-s pénzt, házat építenek nekik, én meg fizethetem a deviza- és diákhitelt, mert tanulni akartam és adót fizetni.

Ez diszkrimináció! Engem ne akarjon senki rehabilitálni EZEKKEL!

Már egy ideje tapasztalom, hogy a Posta a legbürokratikus intézmény. Az még hagyján, hogy a saját céged, amelynek az ügyvezetője vagy, ajánlott leveléhez úgy juthatsz hozzá, ha cégkivonattal, és aláírási címpéldánnyal csatolt meghatalmazást írsz magadnak, a sehonnan se letölthető, kizárólag a postán megkapható formanyomtatványon, amit a postán erre acélra kinevezett dolgozó előtt írsz alá.  De ha a sorszámkérőnél te az 1-est (levél feladása) gombot nyomod, nem veszik el tőled a csekket, mert hogy neked a 3-ast (levél feladása és postai befizetés) kellett volna nyomnod.  Valamint az Ocsmányirodában lévő posta, habár 3-ig van nyitva, 3 előtt 3 perccel már nem veszi el a leveledet, arra hivatkozva, hogy ő már lezárta a rendszert és itt van érte a kocsi.  Szarok rá. Azért van nyitva tartás, hogy te nyitvatartási időn belül bármilyen ügyet elintézhess. Nem? Attól meg mindenkit mentsen meg az ég, hogy egyszer elvesszen egy 520 Ft-ért feladott tértivevényes levelet, amit kerestetnie kelljen. Ja, vagy attól, hogy a postásbácsi az „ajánlott leveled jött” értesítést a szomszéd postaládájába dobja, amit a szomszéd csak akkor ad oda, amikor már visszament a pályázati hiánypótlásra felszólító leveled. Na, kin hajtod be? Hogyan bizonyítod?

Tehát, aki nem állampolgár, arra ez nem vonatkozik (kutyák, macskák, UFO előnyben)

Csak azoknak írom le, akik nem merültek még el a postai szolgáltatásokban, hogy az ajánlott levél arra jó, hogy igazold, te feladtad a levelet (ennek díja kb 300 Ft).  A tértivevényesnek annyi a haszna, hogy arra is van bizonyítékod, hogy az illető megkapta, amit feladtál, és azt is látod ki vette át a levelet, mert alá kell írni.

Számomra a posta egyébként is egy olyan szerv, amit nem is értem, hogy a fogyasztóvédelem még miért nem záratott be. Ott a legnagyobb csalás, hogy a postán semminek sincs kiírva az ára. Csak akkor tudod meg mennyit fizetsz, ha megkérdezed. Nem kellene jó látható helyre mindezt kitenni? Nem is látod, hogy a postás néni mit pötyög a számítógépén, mert feléd nincs kijelző. Nem látod, hogy valóban olyan súllyal veszi fel a leveledet, vagy a csomagodat, ami valójában.

A másik ilyen átbaszás az elsőbbségi levél. Mikor feladsz valamit, megkérdezik, hogy „elsőbbségivel menjen?” de azt nem teszik hozzá, hogy ez a szolgáltatás plusz pénzbe kerül, azt meg végképp nem, hogy ez sem garantálja, hogy előbb odaér a levél, mint simán feladva. Ez csak arra jó, hogy aki megkapja, az tudja, hogy neked sürgős volt, mert ráragasztanak egy matricát, hogy ELSŐBBSÉGI.

Egész életünkben ki vagyunk téve a „bürokrácia” útvesztőjének. Én a bürokrácia alá veszek minden olyan „hivatalt”, ahol én ki vagyok szolgáltatva az „ügyintéző” kénye-kedvének, ahol a sikert nagyban befolyásolja, hogy mennyire vagyok színpatikus, vagy éppen mennyire rövid a szoknyám.

Ez a felsőbb hatalom által kiszolgáltatott helyzet kezdődik onnan, hogy születésünk után az éjszakás nővér meddig hagy a kakis pelenkába (bár erre hál’Istennek nem sokan emlékszünk), folytatódik azzal, hogy az oviban a konyhás néni kényszerít-e arra, hogy megedd a fűvel teli (azóta már tudom, hogy ez a kapor) tökfőzeléket, vagy anélkül is odaadja a sütit. Majd az általánosban neked kell-e a büdös gyerek mellé ülnöd, és a főiskolán a TO-s néni megengedi-e, hogy határidő lejárta után vidd be az indexed. Mikor felnőttek leszünk, ez a bürokrácia valódi lesz. Állandóan hivatalról hivatalra kell járkálnunk, időpontot kell kérni az SZTK-ban, személyit kell hosszabbítani, telefon előfizetést kell lemondani és még sorolhatnám.

Abban a szerencsés helyzetben lehet részem, hogy nem csak a saját magánügyem dolgait intézhetem, de munkámból kifolyólag még közel 5 cégét is. (na meg a férjemét, mert ő már attól rosszul van, ha megkap egy levelet, ami csupa jogi szöveggel van tele.) Épp ezért már-már rendszeres látogató vagyok a bíróságon, az Apehnál (most már NAV), a bankokban, az önkormányzatnál és a postán is. Mindenhol van meghatalmazásom, meg minden, ami kell. Szinte már profi módon kitapasztaltam, hogy hol milyen ügyben, milyen stílusban kell eljárni és a lehető leggyorsabban elintézni azt, amiért odamentem. Van ahol határozottnak és kimértnek kell lenni, van ahol a „szőkenős image” a nyerő, és van, ahol olyan szépen tudok nézni a mély barna őzike szemeimmel, hogy azt Bambi is megirigyelhetné.

De van olyan eset, amivel még nem találkoztam, ezért nem tudhatom, most épp melyik szerepet kell játszanom. Ilyen eset történt velem az elmúlt héten.  A konkrét sztorit nem írhatom le, mivel az a „vállalati titok” megsértése lenne, de legyen elég annyi az ügyről, hogy egy hivatal hibázott és elfelejtett nekünk egy évvel ezelőtt odaadni némi pénzt, amit már el is kellett volna költenünk, és azzal elszámolni. Na, erre mi rájöttünk, és a hivataltól a pénzt követeltük. (vagyis én követeltem másnak J) De mivel egyik szerv sem szereti beismerni, hogy bűnös, ezért némi huzavona és kapum belüli egymásra mutogatás kezdődött. De mivel én nem vagyok „rendkívüli vizsgáló bizottság” így engem nem a bűnös kiléte, hanem a pénz érdekelt. És már minden telefonhívást és személyes megkeresést az ügyben úgy kezdtem, hogy előre felspanoltam magam, hogy kellően azt a látszatot keltsem, hogy képes vagyok bármilyen agresszióra és botrányra, ha nem kapjuk meg a pénzt. Csodák csodája erre semmi szükség nem volt. A legnagyobb meglepetésemre mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Nem tudom, hogy ez az én határozott megjelenésemnek vagy az új Jegyző ügyfélbarát programjának köszönhető-e, de mindenki megkapta, ami jár neki, és most mindenki boldog.  (Itt zárójelben jegyzem csak meg, hogy habár négyszer voltam személyesen az ügyben a hivatalnál, négy különböző ügyintézővel (osztályvezetővel!) is beszéltem. Az adótitokra hivatkozva egyik sem kért tőlem egyetlen igazolványt sem.)