Mikor a blogomat kezdtem, úgy mutatkoztam be, mint vadászfeleség. Azóta már engem is elért a vadászláz, letettem a vadászvizsgát, sörétes- és golyóspuska tulajdonos vagyok, és több vadat is sikerült terítékre hoznom, sőt tagja vagyok a Heves Megyei Dianáknak. Most egy jelentős vadászélményemet szeretném megosztani: a szarvasbikám elejtésének a történetét. Az élménybeszámolóm célja, hogy ezzel is tisztelegjek a vadnak, azért hogy nekem adta az életét, és némi betekintést engedjek a nem vadászóknak ahhoz, milyen sok minden kell egy jó vadászathoz.
Golyóérett szarvasbikát szeptember 1-jétől, október 31-ig lehet lőni. A szarvas párzási időszakát hívja a vadásznyelv szarvasbőgésnek, amikor a bikák a szerelemtől feltüzelve háremeiket féltve, és erejüket fitogtatva „bőgnek” és harcolnak, általában tisztásokon, úgynevezett bőgőhelyeken. Ilyenkor kevésbé rejtőzködőek, mint az évnek más időszakában, és ugye könnyű a hang után menni. De még így is csak korahajnalban és naplemente előtt lehet őket megpillantani, terítékre hozni. Vadászatuknál lényeges a lővilág, hogy agancsukat el lehessen bírálni, és mivel igen nagy és szívós állatról van szó, a pontos lövés is elengedhetetlen. Habár vadászati idényük két hónap, a bőgés szeptemberben intenzív, októberben már csak utóbőgést lehet hallani.
A szarvasbikáért egészen Sümeg mellé utaztunk a férjem keresztapjához, akitől ajándékba kaptam a kilövést. Jól ismerjük már a Sarvaly vadászházat és az erdőt, mely körülveszi. Már csak oda elutazni hatalmas élmény. Mindig nagyon várom. A friss levegő, a vadászház hangulata, a cserépkályhában izzó parázs illata, Vacak hízelgése, Klárika néni főztje, na és a házigazda vendéglátása felülmúlhatatlan.
Október 13-án csütörtökön délután érkeztünk. Mivel korán sötétedett már 5 óra körül indultunk a lesre. Meleg ruha, távcső, fényképezőgép, bicska, elemlámpa, ülőpárna, puska és lőszer, na és az elengedhetetlen vadászkutya az alapfelszereltség része. A kísérőm, és egyben a mentorom Nagy Zoli volt, akiről tudtam, hogy profi, lelkiismeretes és gondos gazda. Biztos voltam benne, hogy ha vele megyek vadászni, életre szóló élményben lesz részem. Semmit nem biz a véletlenre. Kitűnő vadász, és vezető. Minden fűszálat ismer az erdőben, minden hangot, nyomot, csapát és szagot, minden árnyat, mindig van új sztorija és egy jó tanácsa, amiből én újat tanulhatok. Szeretek is tőle kérdezni, mert úgy tudja elmagyarázni a dolgokat, hogy megértsem. Már jóval túl van a hatodik X-en, mégis olyan energia és vadászszenvedély van benne, amit sokan megirigyelhetnének.
Két hatalmas vadföld között húzódott egy fasor, mely közepén állt a két és fél méter magas les. (A vadföld olyan, mint egy tisztás, amit bevetnek búzával vagy repcével, az a funkciója, hogy zöldjén lelegelje a vad, és ne a szántókra menjen vacsizni.) Mindkét irányba lehetett róla lőni, némi pózváltást követően. A szelünk is jó volt mindkét oldalra. Miután elfoglaltuk a helyünket elkezdődött a várakozás. Van úgy, hogy 25-30 percen belül megjelenik a várt préda, de van úgy hogy órákat kell várni, és az is benne van a pakliban, hogy aznap máshová volt hivatalos a kiszemeltünk. Körülbelül 20 perc várakozás után a jobboldali vadföldön megjelent egy szarvastehén, egy ünővel és egy borjúval. Nagyon megörültünk, mert reméltük, hogy jön mögöttük egy bika is. Sajnos nem jött. Majd kicsit később a baloldalon is megjelent egy szarvastehén és egy borjú. Ők is nyugodtan legeltek, ügyet se vetettek ránk. Sajnos közben lement a nap, és nem láttunk bikát. De mivel szép holdfényes este volt úgy döntünk maradunk, és nézelődünk, mert az is elképesztő az erdőben. Amikor az orrod előtt szopizik a borjú vagy a lábadnál legelnek az ifjú dárdás szarvasbikát, akik majd csak 5-6 év múlva kerülnek célkeresztbe. Aznap este láttunk még rókát és a végére még egy disznókonda is kijött legelni. A hold úgy világított mögülünk, mintha egy reflektor lett volna. Majd fordult a szél, és a szagunktól mind bemenekült az erdőbe. Mi meg vissza a vadászházba a kályha melegéhez.
Másnap reggel fél 5-kor keltem! Háromnegyedkor menetfelszerelésben álltam az előtérben, hogy újra megpróbáljuk a napfelkeltében megpillantani az agancsost. Még sötét volt, a hajnal csípős, hideg. Most egy másik tisztáshoz tartottunk kocsival az erdőben, amikor is az úton ott állt előttünk az a gyönyörűség. A szívem zakatolt, de sajnos az erdő sötétjében a keresőtávcsőn keresztül néztük a szemét, ami világított a reflektor fényében, és a fehér fenekét. Sajnáltuk, hogy még a holdat nem váltotta fel a nap, hiszen napfelkelte előtt nem szabad szarvasra vadászni, mert ha rosszul találják el, hosszú fájdalmas szenvedéssel pusztul el, mire megtalálják. Így hagytuk tovább menni, és mi is indultunk a leshelyhez. Egy erdősáv szélén állt az épitmény, előtte hatalmas tisztás terült el, néhány bokorral. Hideg volt és nyálkás a hajnal, a köd egyre jobban leúszott a tisztásra, már-már félelmetes horrorfilmbe illően. Vadászat szempontjából nagyszerű volt a szelünk, viszont a ködöt nem elfújta, hanem hozta. Nem sokat láttunk, és a távcső még jobban összegyűjtötte a ködöt. És valamiért a szarvasok is úgy gondolták, ez még nem az én reggelem. Pár másodpercre pillantottunk meg egy családot, amit már egy méretes bika terelgetett, de gyorsan eltűntek a ködben. Bőgést is hallottunk az erdőből, melyre Zoli válaszolt bőgőkürtje segítségével, de nem jött elő a rivális. A nap viszont már sütött annyira, hogy tudjuk, ma reggel sem volt velünk Diana.
Az esti program hasonló volt a tegnapihoz. Öt óra után indultunk. Olyan tisztásra mentünk, melyet jól ismertem. Többször voltunk már ott, Krisztián egy süldőt ejtett el itt még tavaly télen. Egy erdei cserkészútról közelítettük meg a lest. Egy erdősáv szélén állt, előttünk mintegy 200 méterig, balra messzire elnyúlik 500 méterre, jobbra szintén nagyjából 200 méterig tisztás. Rövid várakozás után a szemben lévő erdősávból, balról előjött egy hatalmas bika. Mondta Zoli, hogy ha ez ide jön elénk, már meglőhetjük. Majd azt vettük észre, hogy több szarvas is előjött, tehenek, borjúk, és még egy bika, aki még nagyobb volt és elkergette az elsőt. Azon izgultunk, hogy nehogy visszamenjenek az erdőbe, inkább jöjjenek felénk. Folyamatosan őket néztük, minden lépést szuggeráltuk, hogy közeledjenek. Az idő nagyon lassan telt, mikor jobbra megpillantottam Őt. Mintha csak a fűből nőtt volna ki, ott termett az tisztás szélén. Hatalmas izmos teste volt, és kecsesen egyensúlyozta fején hatalmas agancsát, melynek jól látható hosszú szárai, és ágai voltak. Szóltam Zolinak, hogy „nézd, még egy!”. Ez jóval közelebb volt, és méretesebb is, mint a baloldali, ezért innentől neki szurkoltunk. Izgultunk, hogy visszamegy az erdőbe, hogy megérezi a szagunkat, vagy hogy ránk esteledik, mert igen alacsonyan járt már a nap. A baloldaliak is egyre közelebb jöttek, de én ekkor már le se vettem a szemem a jobboldaliról. Közeledett, de még mindig messze volt a biztos célzáshoz. A tisztáson van két facsomó, mely messziről bokornak tűnik. A nap már a horizonton járt, a szarvasom, meg az bokor előtt, amikor azt mondta Zoli: Ha átjön a két bokor között, készülj! Majd ki ugrott a szívem a helyéről, úgy izgultam. Felvettem a puskám, és a céltávcsővel követtem az állatot. Nem láttam túl jól, mert a nap pont velünk szemben ment le és a távcső összegyűjtötte a sugarakat, melytől csak egy nagy fehérséget láttam, sötét foltokkal. Amikor a második bokorhoz ért, a sötét háttér miatt eltűnt a kontrasztja, és még annyit se láttam, mint eddig. Miután kijött a bokor takarásából, már jobban láttam. Kissé rézsútosan állt. Zoli folyamatosan kérdezte, hogy jól látom-e. A szívem a torkomban dobogott. Közben beért a baloldali bika is, ráadásul észre is vett bennünket, és attól féltünk, hogy a másik is ránk figyel. De szerencsére a riválisra koncentrált. Én meg Őrá. Egyszer csak az utolsó napsugarak kegyesek voltak hozzám és kimásztak a távcsövemből, így az állatot tökéletesen láttam, célba vettem a mellkasát és jeleztem Zolinak az állapotot. Azt mondta: Mehet! Kb. 170 méterre állt. Megnyugtattam magam, koncentráltam, a puskát beszorítottam, a levegőt visszatartottam, és lassan meghúztam a „ravaszt”. A fegyver hatalmasat szólt és ütött. A távcsőből láttam, amint a bika felágaskodik, mint egy ló, ezzel jelezve a találatot, majd néhányat lépett balra. Zoli felugrott és a saját fegyverével célba vette, hogy ha szükséges még rálőjön, de erre nem volt szükség, mert a szarvas rövid halálvágta után eldőlt. A kísérőm boldogan rám nézett és azt mondta: Ez megvan! Gratulált!. Hihetetlenül boldog voltam, fülig ért a szám. A kutya a lábunknál már teljesen be volt zsongva, és én is. Lementünk a lesről és elkezdtük keresni az állatot. A rálövés helyszínétől kb. 30 méterre találtuk meg. Szívlövés volt, nem szenvedett. Beletettük a szájába az utolsó falatot, elkészítettük a terítéket, majd a töretet a sebbe mártva, gratulációk közepette kaptam meg.
A trófea páratlan tizenkettes, súlya a kifőzést követően 5,09 kg. Baloldalon koronás, jobboldalon villás, az egyik jégága mechanikailag sérült, mely arra utal, hogy harcos bika volt. Köszönöm az szarvasbikának, hogy nekem adta az életét, köszönöm Zolinak, hogy ismét profi módon készítette elő a terepet, hogy olyan helyre vitt, ahol szórakozhattam, köszönöm a szarvasbika kilövési lehetőséget, mely sok vadásznak egész életében nem adatik meg, és mindenekelőtt köszönöm az élményt, melyet soha nem fogok elfelejteni. Most tanultam meg mi az a vadászláz, és milyen fontos a vadászszerencse. Remélem, még sok ilyen élményben lesz részem.