Egész életünkben ki vagyunk téve a „bürokrácia” útvesztőjének. Én a bürokrácia alá veszek minden olyan „hivatalt”, ahol én ki vagyok szolgáltatva az „ügyintéző” kénye-kedvének, ahol a sikert nagyban befolyásolja, hogy mennyire vagyok színpatikus, vagy éppen mennyire rövid a szoknyám.
Ez a felsőbb hatalom által kiszolgáltatott helyzet kezdődik onnan, hogy születésünk után az éjszakás nővér meddig hagy a kakis pelenkába (bár erre hál’Istennek nem sokan emlékszünk), folytatódik azzal, hogy az oviban a konyhás néni kényszerít-e arra, hogy megedd a fűvel teli (azóta már tudom, hogy ez a kapor) tökfőzeléket, vagy anélkül is odaadja a sütit. Majd az általánosban neked kell-e a büdös gyerek mellé ülnöd, és a főiskolán a TO-s néni megengedi-e, hogy határidő lejárta után vidd be az indexed. Mikor felnőttek leszünk, ez a bürokrácia valódi lesz. Állandóan hivatalról hivatalra kell járkálnunk, időpontot kell kérni az SZTK-ban, személyit kell hosszabbítani, telefon előfizetést kell lemondani és még sorolhatnám.
Abban a szerencsés helyzetben lehet részem, hogy nem csak a saját magánügyem dolgait intézhetem, de munkámból kifolyólag még közel 5 cégét is. (na meg a férjemét, mert ő már attól rosszul van, ha megkap egy levelet, ami csupa jogi szöveggel van tele.) Épp ezért már-már rendszeres látogató vagyok a bíróságon, az Apehnál (most már NAV), a bankokban, az önkormányzatnál és a postán is. Mindenhol van meghatalmazásom, meg minden, ami kell. Szinte már profi módon kitapasztaltam, hogy hol milyen ügyben, milyen stílusban kell eljárni és a lehető leggyorsabban elintézni azt, amiért odamentem. Van ahol határozottnak és kimértnek kell lenni, van ahol a „szőkenős image” a nyerő, és van, ahol olyan szépen tudok nézni a mély barna őzike szemeimmel, hogy azt Bambi is megirigyelhetné.
De van olyan eset, amivel még nem találkoztam, ezért nem tudhatom, most épp melyik szerepet kell játszanom. Ilyen eset történt velem az elmúlt héten. A konkrét sztorit nem írhatom le, mivel az a „vállalati titok” megsértése lenne, de legyen elég annyi az ügyről, hogy egy hivatal hibázott és elfelejtett nekünk egy évvel ezelőtt odaadni némi pénzt, amit már el is kellett volna költenünk, és azzal elszámolni. Na, erre mi rájöttünk, és a hivataltól a pénzt követeltük. (vagyis én követeltem másnak J) De mivel egyik szerv sem szereti beismerni, hogy bűnös, ezért némi huzavona és kapum belüli egymásra mutogatás kezdődött. De mivel én nem vagyok „rendkívüli vizsgáló bizottság” így engem nem a bűnös kiléte, hanem a pénz érdekelt. És már minden telefonhívást és személyes megkeresést az ügyben úgy kezdtem, hogy előre felspanoltam magam, hogy kellően azt a látszatot keltsem, hogy képes vagyok bármilyen agresszióra és botrányra, ha nem kapjuk meg a pénzt. Csodák csodája erre semmi szükség nem volt. A legnagyobb meglepetésemre mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Nem tudom, hogy ez az én határozott megjelenésemnek vagy az új Jegyző ügyfélbarát programjának köszönhető-e, de mindenki megkapta, ami jár neki, és most mindenki boldog. (Itt zárójelben jegyzem csak meg, hogy habár négyszer voltam személyesen az ügyben a hivatalnál, négy különböző ügyintézővel (osztályvezetővel!) is beszéltem. Az adótitokra hivatkozva egyik sem kért tőlem egyetlen igazolványt sem.)