Isten nem ver Bobbal! Vagy mégis?

Néha már az az érzésem, hogy valahogy vonzom a hülyéket! De komolyan! Itt nem azokra a hülyékre gondolok, akik valóban hülyék, hanem azokra a szerencsétlenekre, akik egy valamilyen, sőt egyszerre több olyan elviselhetetlen tulajdonsággal, szerencsétlenséggel, viselkedési problémával, szokással rendelkeznek, amellyel az idegeimre mennek, és az őrületbe kergetnek.

Szerintem ezek az emberek annyira hülyék, hogy még saját magukat se tudják elviselni, ezért ahelyett hogy ellenének magukban és elbeszélgetnének a saját belső énjeikkel, ellenállhatatlan vágyat éreznek arra, hogy velem beszélgessenek, leszólítsanak, hozzám érjenek, megsimogassanak és beavassanak a szerencsétlen életükbe, hogy rám zúdítsák a világfájdalmukat, vagy elmeséljék életük legszebb pillanatait.

Nincs olyan hét, hogy ne találkoznék ilyen emberekkel. Ezek ott vannak mindenütt. Lesben állnak az áldozatra várva és egyszer csak egy kedves és jóhiszemű embert megtámadnak. Az a baj, hogy ezek olyan alattomosak, hogy sokszor elsőre nem látja meg az ember a foguk fehérjét, és jó polgárhoz híven, ahogy anyukájuktól tanulták egykor, teljesen önzetlenül segíteni akarnak ezeknek az embereknek. Hiba! Nem szabad! Már megtanultam.

Tilos felvenni a szemkontaktus! Ha már késő, tilos megkérdezni, hogy mi újság! Mert ezután elmesélik a fél élettörténetüket, rosszabb esetben előveszik a gyerekeikről készült képeket és sztorikat is. Tilos megkérdezni, hogy vagy. Ezek komolyan veszik a kérdést és elmesélik az összes műtétüket a lábgombásodástól kezdve, a szülésen át a vastagbéltükrözésig. De igazából teljesen mindegy, hogy te mondasz-e valamit, hogy odafigyelsz-e rájuk, mert ők mondják és mondják és mondják a magukét. A történeteknek, a siránkozásnak, a panasznak soha, de soha nem lesz vége!

Ott lapulnak a postán és csak egy tollat kérnek kölcsön, majd azon veszed észre magadat, hogy veled íratja meg az összes karácsonyi képeslapot. Melléd ülnek a buszon, és csak azt kérdezik meg nem tudod-e, hogy kell a telefonon kikapcsolni a hívószámkijelzést, mire az összes képet meg kell nézned az unokákról, ami a mobilban van a hozzá tartozó családi sztorikkal együtt, és nem enged leszállni, ahol te akarsz. Ott ólálkodnak a belvárosban, útbaigazítást kérve, majd veled cipeltetik a kosarukat az ellenkező irányba, mint amerre mennél. Ott ülnek az orvosi váróban, és tőled kérdezik, miért nincs rendelés, és máris fültanúja lehetsz a komplett kortörténetüknek. Vagy egyszerűen csak felhívnak a stúdióban, hogy van-e most játék, és miért nincs, és mikor lesz, és mit lehet majd nyerni, és miért nincs olyan játék, mint a rádióegerben, és keresünk-e takarítónőt, és miért nem, és ha keresnénk, mennyit fizetnénk neki, hogy fizetnénk hetente vagy havonta, és akkor mikor kezdhetek?

Mikor már végképp nem bírod tovább mosollyal, besokallsz, és azt mondod: Nem! Nekem ez nem jó! Fogd be! Leszarom! Kuss! Ne lépj bele a személyes terembe! Ne fogdosd az aurámat! Nem érdekel a tanácsod! Nem akarom, hogy megsimogass! Ne érj hozzám! Ne szólj hozzám! Ne puszilgass! Távozz tőlem Sá(n)tán!

Még akkor se szállnak magukba, hanem elkezdenek elemezni, hogy biztos valami bajod van. Biztos valaki megbántott. Biztos megjött, vagy nem kaptál otthon tegnap este faszt!

Hát nem! A gond nem velem van, hanem veletek! Hagyjatok békén! Ne mondjátok, hogy szerettek, sőt ne is szeressetek, mert én utállak benneteket. Maradjatok otthon. Kíméljetek meg magatoktól! Tanulmányozzátok az emberi együttélés szabályait, ne siránkozzatok, hogy titeket senki nem szeret és egyedül maradtatok, mert mind magatoknak köszönhetitek. A nagy szeretettel megfojtjátok a körülöttetek lévőket! Rátelepedtek a másikra! Nekem ti nem kelletek! Hülyék kíméljetek!