Így utaztuk a nászt Egyiptomban! Búvárkaland

6. nap

Nem a búvárkodás lett életünk kedvenc sportja. Sőt. Krisztán arra a szintre jutott, hogy nincs az a pénz, amiért ő még egyszer búvárruhát öltene, vagy belemenne a tengerbe. Na, nálam nem ennyire szörnyű a helyzet.

Az éjszaka nyugodtan telt. Kihevertük a tegnapi betegséget. Fújt a szél. Reggel 7-kor keltünk, öltözés, reggeli, fürdőruha, törcsi, vízalatti- és feletti fényképezőgép és indulás az Aquaris Búvárközpontba fél 9-re.  A központba dolgozik két magyar csaj is, ők is oktatók. Kaptunk egy magyar nyilatkozatot, arról hogy a felsorolt betegségekben nem szenvedünk, nem műtöttek semmire, nem folyik az orrunk, nem vagyunk semmire allergiásak, nem vagyunk depressziósak és nem szedünk semmilyen gyógyszert és nem vagyunk terhesek stb. Kicsit vicces volt, mivel szerintem nem él ember a földön, aki az ott felsorolt szempontokra mindenre nemet tudott válaszolni.  Természetesen ez csak formalitás.  Aláírtuk. Aztán arról kellett nyilatkozni, hogy nincs kiegyenlítő kamra a közelben, vagyis nem tudnak segíteni ha baj van, ezért saját felelősségünkre merülünk. Aláírtuk.  Megkaptuk a felszerelést: búvárruha, békatalp, maszk.

A SEA OMAR 2 nevű hajóval utaztunk. Gyönyörű fehér kétszintes motoros hajó. Alul volt középen egy pad, arra voltak felszerelve a búvárpalackok, alatta és mellette kosarakba rakva a felszereléseink. Ebből a teremből nyílt két oldalt a WC, ami zuhanyzó is egyben. Szintén az alsó részen volt a szalon. Ez faborítású , szőnyeggel a padlóján, két oldalt párnázott padok, előttük rögzített asztalok. Az asztalok alatt termoszban forró víz, tea, csészék, nescafé, cukor, tejpor. A szalonból nyilt a konyha balra és a hűtőrész az italokkal jobbra. A vizes részről vezetett a lépcső a felső színre. Innen az orról kormányzott a kapitány. Két oldalt padok voltak végig. Ott ültünk mi is. Kb 20-an indultunk.

Az egyik oktató HANSI (egyiptomi, dagadt, sötét bőrű, erős arcszőrzetű fickó) angolul elmondta, hogy mit kell tudni a hajóról: nem mászkáljunk vizesen, mert elcsúszhatunk, a wc-be ne dobjunk semmit stb. Kaptunk gyógyszert tengeri betegségre. Krisztián émelygett egy kicsit. Elindult a hajó, és 40 percet utaztunk a korallzátonyig. Megjött a magyar oktató csaj, Ancsa. Ő elmondott mindent magyarul, és szolt, hogy menjünk le és a felszereléseknél bemutatja, hogy mit hogyan kell használni. Nyolc magyar turista volt a hajón. Bemutatta, hogy a maszkot, vagyis a búvárszemüveget fejünk közepére kell húzni, szorosan, hogy rátapadjon az arcunkra. A szemüveg elfedi az orrunkat is. A páramentesítés legjobb módja, ha beleköpünk előtte. Ha belemegy a víz, vagy bepárásodik, fel kell emelned a fejed és kifújni a levegőt az orrodon. A palack egy mellényre van szerelve, ami gombnyomásra felfújódik és leenged, ennek köszönhetően tudsz feljönni és a felszínen maradni.  A légző csutorát úgy kell a szádba venni,  hogy ráharapsz és az ajkaddal betakarod. Ez egyébként a vízben nem ennyire egyszerű, mert szinte izomból kell a fogaidat összeszorítni, hogy ne essen ki a szádból és még véletlenül se szabad grimaszolni vagy mosolyogni, mert befolyik a víz a szádba és a szemüveg alá. Ekkor erősen kell kilélegezni és a membrán kinyomja belőle a vizet, vagy megnyomni a csutora másik végét, mert akkor hirtelen jön a levegő, ami kiszorítja a vizet. Amikor merülsz félméterenként ki kell egyenlítened a füledet, mert úgy szorít, hogy ordítanál, de nehéz csutorával a szádban. Ezt úgy végezzük, hogy befogod az orrod és egy M betűt mondasz.

A víz alatt kézjelekkel kommunikálsz. Van az „oké”: a hüvelyk és mutató ujjaddal o betűt formálsz. Van a „valami gond van”: Nyitott tenyeredet forgatod jobbra balra és rámutatsz, amivel gond van. Ha a kezed ökölben van és a hüvelyk ujjadat felfelé tartod, az azt jelenti menjünk fel, ha lefelé, azt menjünk le. Ennyi. Sajnos nincs jel arra, hogy „félek” vagy hogy „ezt nem akarom csinálni”. Pedig hasznos lenne.

Két oktató volt: HANSI és ACHMED (szintén egyiptomi) a vízben, Ancsa később jött be és a hajón maradtak ketten a személyzetből. Párosával mentünk le. A feladat az volt, hogy egy kötélen lassan leereszkedünk 5 m mélyre, fél méterenként egyenlítünk, majd vízszintes helyzetbe fordulunk és úszunk a korallzátonyhoz 25 perc múlva feljövünk.

Az első volt egy házaspár, a srác már merült korábban. A lány sajnos képtelen volt kifújni a levegőt a vízben, ezért inkább nem merült. Utána egy kövér srác jött volna a fiával, de mivel rosszul lett a kisfiú egy fiatal pár következett Gábor és Ildikó.
Utána mi. Mindketten nagyon féltünk. Krisztián a mélységtől én a cápáktól. Kis segítséggel belepréseltem magam a búvárruhába, ami egy elől zipzáras szivacsos-rugalmas anyagból készült kezeslábas, majd feltették a derekamra az ólomnehezékeket
(azt hittem leszakad a vesém tőle), majd a mellénnyel együtt a palackot. Felvettem a szemüveget és a békatalpat. Fel kellett állni. Olyan kurva nehéz volt, alig bírta a hajó szélére állni. Ott egy nagyot kellett lépni, és zsupsz bele az tengerbe. Az orrom a szám, a szemem telement vízzel, ráadásul félre is nyeltem, majd meg fulladtam mire felköhögtem. Legszívesebben már itt másztam volna ki. Oda jött Achmed, és mutatta, hogy lélegezzek a csutorán keresztül, tegyem a fejem a vízbe, majd odavitt a kötélhez. Otthagyott.

Rettegtem. Visszaúszott Krisztiánért, mert ő ekkor ugrott bele a vízbe. Odajöttek hozzám mindketten és Ancsa is. Először csak azt csináltuk, hogy a csutorával a szánkban beletettük a fejünket a vízbe és lélegeztünk. Nagyon félelmetes volt meglátni a tenger feneket és a mélységet, ami alattunk van. Engem legjobban az rémített meg, hogy a búvárszemüvegben teljesen megszűnt a periférikus látásom. Nem láttam csak előre, ettől úgy éreztem beszűkül a tér. Ráadásul a szádon nem csak venni kell a levegőt, hanem ott is fújod ki. Ettől az összes buborék a pofádba csapódik, és pláne nem látsz semmit. Azt hittem megőrülök a félelemtől, biztos voltam benne, hogy majd felém jön egy cápa, vagy valami mérges rája és én még meg se látom, csak azt érzem, hogy rágicsálja az oldalam. Meg hát minek merülök, ha a buborékoktól nem látok semmit?! Ki vettem a fejem a vízből és mondtam Ancsának, hogy nem látok szart se. Mondta, hogy nyugodjak meg, vegyem le a szemüveget, köpjek be, vegyem vissza és tovább! Nézzek mindig az oktató szemébe. Újra nekifutottunk. Próbáltam megnyugodni és csak a légzésemre koncentrálni. Leeresztették a mellényeinket. Merültünk kb 20 cm. Krisztián felettem volt, Ancsával merült, én Achmeddal. Kérdezte oké? Én mutattam oké. Az orrára mutatott, ami azt jelentette egyenlítsek. Majd megint mentünk 30 centit, egyenlítettünk, majd újra 30 lefelé. Ekkor már nem láttam Krisztián lábát. Kicsit megijedtem, hogy hová tűnt és aggódni kezdtem, először érte, hogy mi lehet a baj, aztán magamért, hogy egyedül maradtam. Miért hagyott itt?! Hirtelen fel akartam menni. De Achmed mutatta, hogy oké és nyugi. Tudtam Krisztiánnal ott van Ancsa. Hát mély levegőket vettem és csak Achmedra figyeltem. Folyamatosan süllyedtünk. A fülemben hatalmas nyomást éreztem, azt hittem kiszakad a dobhártyám. Hiába egyenlítettem a bal fülem nyilallt, a levegővétel is nehéz volt. Valahogy nem tudtam igazán mély levegőt venni, csak folyamatosan a tartalék levegőre lélegeztem rá, és nem tudtam kifújni.

Megálltunk a kötél alján. 5 méter. Kérdezte: oké? Én mutattam, hogy a fülem fáj. Mutatta, hogy forduljak vízszintesbe, majd ússzunk. Rám nézett és mosolygott, magabiztosság sugárzott a tekintetéből, és éreztem, hogy bízhatok benne és azt tettem, amit kért. Abban a pillanatban, hogy vízszintesbe fordultam, kimentek a buborékok az arcomból, a fülem kipattant és már nem feszített, és a légzés is könnyebb volt. Achmed úgy szorította a kezem és húzott magához, mint egy anya a gyermekét, amikor át kell menni a forgalmas úttesten. Biztonságban éreztem magam és minden félelmem és kétségem elszállt. Nem maradt más csak a türkizkék, kristálytiszta fehér homokos, meleg vizű tenger a maga csodálatos korallzátonyával.  Nem volt egyszerű lábtempózni, mert folyton biciklizni akartam a lábammal, de nem haladtam előre, majd némi gyakorlással sikerült a búvárúszást felvenni.  Bal kezemet hűséges oktatóm szorította, jobbal pedig én a csutorát a számhoz, mert folyton ki akart esni.

Miután sikerült felednem diszkonform állapotomat, át tudtam adni magam a látványnak. Nem akartam elhinni, hogy ilyen van. Valahogy annyira csodálatos volt minden odalent, hogy azt gondoltam, te jó Isten hogyan tudtál ilyen gyönyörűt alkotni! Oly színek és formák, mintha valami art művész vásznát néznénk. Hihetetlen. Olyan halakat láttam és olyan mennyiségben, hogyha valaki korábban megmutatja egy képen, azt mondom: Márpedig ilyen állat nincs! Zebra csíkosak, szakállasak sárga vonallal a hátukon, neon színűek, vékonyak és hosszú orrúak, piros, zöld és sárga, rózsaszín és lila. Láttam bohóchalat és papagájhalat is. A korallok fehérek, sárgák és pirosak. A halak olyan nyugodtsággal és kecsességgel úszkálnak körülöttünk, mintha ott se lennénk. Eszegetnek, csipegetnek, érdeklődnek és olykor megriadnak. Az ember úgy érzi, mintha egy szépen berendezett akváriumban lenne. Nagyon közel úsztunk a korallokhoz és sziklákhoz és én attól féltem hozzájuk érek. Achmed folyamatosan üde volt, mutogatott, hogy merre nézzek, viccelődött, hogy milyen könnyen meg lehetne fogni, hisz egy karnyújtásnyira vannak és kivette a szájából a csutorát és eljátszotta, hogy bekapja a kishalakat.  Én mosolyogtam és víz ment a számba. Kiköptem. Aztán megfordultunk és vissza a hajóhoz. Letelt a 25 perc. Ott felemelkedtünk. Sajna a menetfelszereléssel nem tudtam kimászni. Le kellett magamról csatolni, majd a hajóról kiemelték én meg kikászálódtam a vízből. Eufória volt rajtam. Imádtam. Szívesen visszamentem volna, vagy maradtam volna még odalent.

Áradoztam Krisztiánnak, aki velem örült és sajnálta, hogy ő nem tudta ezt átélni velem.

Némi pihenő után a hajón ebédeltünk. Többnyire saláták voltak, sült krumpli, rizs, mediterrán saláta szerűség és felszeletelt hús szerűség. Olyan íze volt, mint a mirelit pipifasírtnak. Aztán megcéloztuk a következő merülő helyszínünket, kb 30 percet hajókáztunk. Napoztunk a felső szinten.

Már itt parkolt 3 hajó. A miénket is kikötötték. Felkészültünk. Voltak, akik rögtön a vízbe ugrottak sznorkellezni. Sajnos nagyon fujt a szélt és hullámzott a tenger, így képtelenség volt sznorkellezni. Látszott a tenger alja, annyira kristály tiszta volt. Szinte nem is kellett a fejedet a vízbe rakni, akkor is láttad a csodát.

Nagyon izgatott voltam, már alig vártam, hogy mehessek. Tudtam, hogy csak azt az első 1 perc lesz kellemetlen, amíg süllyedünk, utána vízszintesbe fordulunk, és minden csodálatos lesz. Krisztián sajnos úgy döntött nem próbálkozik még egyszer, teljesen elment a kedve az egésztől. Úgy láttam csalódott magában és szomorú volt. Sajnáltam, hogy nem tudok rajta segíteni, de nem akartam ráerőltetni semmit, hisz tudom milyen a félelem.

Mivel nem volt párom én voltam az utolsó. Menetfelszerelés, nagylépés. Most már rutinos voltam, szerencsésen érkeztem a vízbe, az új oktatóm HANSI volt. Odajött hozzám, mondta, hogy tegyem a számba a csutorát és tegyem a fejem a vízbe, minden oké volt. Odaúsztunk a kötélhez, és minden ugyan úgy kellett csinálnom, mint az előbb. Ezt nem értettem, ha már egyszer végigcsináltam a szoktatást és az előbb már ment, minek megint. Már úszni akartam. Úgy gondoltam 1 perc alatt lemerülünk, egyenlítések és úszás és újra nézelődhetek.

De nem. Gyakorlatilag a lemerülés szakasza újra ugyan olyan szörnyű volt, mint az előbb. Ismét bepárásodott folyton a szemüvegem, nyomott a fülem, a pofámba ment az összes buborék, de nem törődtem vele, mert tudtam mindjárt vége lesz és úszhatok. De nem. HANSIval a merülés szakasza kétszer tovább tartott, mint korábban Achmeddal. Szinte 10 cm-ként haladtunk lefelé, egyenlítettünk, ami nem igazán sikerült, a buborékok ismét a pofámba voltak, bepárásodott a szemüvegem és Hansi folyton kérdezte, hogy oké? És mutattam, hogy oké, hogy haladjunk. Folyamatos légszomj gyötört. Végre valahára leértünk a tengerfenékre. Én vízszintesbe akartam fordulni, da Hansi azt akarta, hogy tegyem le a lábam a tengerfenékre és sétáljak, mert hogy az milyen vicces. De nekem nem volt az. Én úszni akartam. De ő erősködött, hogy sétáljak és nem értette, hogy én miért nem akarok sétálni.

Azért vazzeg, mert a pofámba van az összes buborék, amitől nem látok és nem tudok normálisan lélegezni. Na, már itt felhúztam magam, ami természetesen nem könnyítette meg a nyugodt lassú lélegzetvételt. De úgy voltam vele, na jó, sétálok, örüljél! Csak ússzunk már, mert ez nekem így nem jó.

Most azt akarta, hogy üljek le a tengerfenékre. Ezt annyira erőltette, hogy gyakorlatilag erővel lenyomott. Itt már olyan ideges voltam rá, hogy ha nem egy csövön keresztül lélegzek már leordítom a hajat a fejéről. És hiába mutogattam neki, hogy baj van, ő visszamutatta, hogy oké.

Na végre elkezdtünk úszni. Hansi szinte csak az ujjam hegyét fogta és úgy úsztunk egymás mellett, hogy ő fél méterrel magasabban úszott nálam, és olyan tempót diktált, amit én nem tudtam tartani. Majd meg fulladtam, nem tudtam normálisan lélegezni, nekem gyakorlatilag a lábaim folyton a földhöz értek, annyira lehúzott az ólom és nem tudtam feljebb úszni. Ugyanis a vízben a mélységedet a rajtad lévő mellénnyel tudod szabályozni, hogy mennyire fújod fel, de én azt nem tudtam kezelni csak az oktatóm. Hiába jeleztem neki, hogy nekem ez nem jó, és mennyünk feljebb, mert egyáltalán nem figyelt rám. Már teljesen rosszul voltam, olyan érzés volt, mintha hegynek felfele kellene futnod, náthásan, úgy hogy közben egy csövön tudsz csak lélegezni. Ja, és teljesen bepárásodott a szemüvegem, amitől semmit nem láttam. Na ekkor már rángattam a karját, és mutattam, hogy baj van, és menjünk fel. Felém fordult és mutatta, hogy forduljak hanyatt, ettől tisztult egy kicsit a szemüvegem, de még mindig majd meg fulladtam és zavart, hogy a tengerfenéken vagyok. Mutattam, hogy menjünk feljebb. Ő  mutatta, hogy lélegezzek lassabban. Én lélegeztem, de mutattam, hogy menjünk feljebb. Piszkálta a mellényem, majd feljebb mentünk.  Néztük a halakat és korallokat, de már kurvára nem érdekelt, csak az, hogy húzzunk már vissza és menjünk fel a felszínre, mert elegem van az egészből és utálom ezt a benga cigánygyereket, aki gyakorlatilag az életemmel játszik és én mindjárt megfulladok.

Mindig kérdezte, hogy oké? Én mutattam, hogy oké, mert tök mindegy volt mit mutattam nem történt semmi változás. Teljesen kimerültem mind fizikailag, mind mentálisan.  Halálfélelmem volt. Végre a zátony végére értünk megfordultunk és megláttam a hajó alján lógó kötelet. Megörültem, hogy végre megyünk fel. Megmarkoltam a kötelet és elindultam volna felfelé, de Hansi újra kitalálta, hogy milyen vicces a tengerfenéken ülni és üljek le és mutattam, hogy menjünk fel, ő meg mutatta, hogy üljek le. Letérdeltem, ami már csak azért is fasza volt, mert közben kibicsaklott a térdem (keresztszalag szakadásom van) és a felfelé vezető 5 métert és a hajóból való kimászást kibicsaklott térddel kellett megtennem. Ezek után, még a tenger fenéken ahelyett, hogy húztunk volna felfelé még el kellett játszani, hogy nagylevegőt veszünk a csutorából, majd kivesszük a szánkból és a vízbe fújjuk ki. Lövésem sincs ennek mi értelme volt, de már mindenre hajlandó voltam, csak menjünk végre fel, mert meghalok. Fél méterenként mentünk fel, ott megálltunk, vártunk egy kicsit, nézte az óráját, majd újra fél méter. Azt hittem sose érünk fel.

Krisztián ott várt a fedélzeten. Rögtön kérdezte milyen volt? Én mondtam: szar, és kibicsaklott a térdem. Lecsatoltam magamról a palackot, amit beemeltek a hajóba. Kimásztam, majd levettem a búvárruhát. Felmentünk az emeletre. Helyére tettem a lábam és elmeséltem Krisztiánnak mi történt odalent.

Kaptam egy papírt arról, hogy részt vettem egy Diving Intro kiképzésen, ezt beregisztrálják egy internetes adatbázisba. Ez arra jó, hogy 1 évig nem kell újra ilyen felkészítő oktatáson részt vennem.

Azt hiszem nem is akarok. Bánom, hogy másodjára is merültem, mert a nap rendkívül negatív élményt hagyott bennem. Régen féltem ennyire mint ma. Fáj a fülem azóta is, és a levegővétel is nehéz. Elfáradtam. Este nem kellett altatni.

Kata és Krisztián a nászutasok