Nagy Ernő festőművész
kiállítása a Miskolci Galéria Rákóczi-házában
2012 december 13-án
Nagy Ernő festõművész Felnémeten született 1926. augusztus 2-án.
1953-ban végzett a Magyar Képzõművészeti Fõiskolán. Mesterei: Domanovszky Endre, Hincz Gyula, Pap Gyula. 1953-tól Egerben él és dolgozik. 1986-ig tanított az Egri Tanárképzõ Fõiskolán. 2011-tõl a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának tagja.
Nagy Ernő emberi és természeti értékek közé született, Felnémeten a tiszta forráshoz közel élt. Festményein az élménybõl látványt absztraháló emlékezet egyszerre képez horizontot és vertikumot. A megállított idõszeletben az élmény- és emlékhorizontok összekapcsolódnak, az érzékelés révén a láthatatlan sejthetõvé válik. Az idõ- és térdimenziók messzeségbe futnak, oda, ahol elnémul a száj a Szépség forrása elõtt. A Szépség, Jóság, Igazság, ha megmenteni nem is tudja, elviselhetõbbé teszi a világot. Az élet szakrális értékeit, kegyelmi forrásait érzékeljük szenvedéseink és örömeink létmegállító stációin. A bensõ szépség a kegyelemmel rokon, elválaszthatatlan attól, amit a szeretetet forrásának: Sacrumnak nevezünk. Egy alkotás attól lesz remekmû, hogy szépsége mélyrõl sugárzik, hogy a teremtés titkával tart rokonságot. (…)
A tájfestészetet sokszor próbálták kikiáltani elavult művészetnek, amely lemond az élet gondjainak felelõs ábrázolásárál. Nagy Ernõ azonban túllép a múlófélben lévõ kordivat buktatóin. Gyönyörködtetni és megértetni képes művész, igazi mesterségbeli és mûveltségbeli tudás jellemzi. Vérbeli akvarellista, aki mindenütt a fényt, a felfénylõt, a tájban megjelenõ szépséget keresi. Sötét világunkban fényeket gyújt. Képei fõképpen megélt látványból, hangulatból fakadnak, kivételes kvalitásérzéke belsõ bizonyosságbál ered.(…)
Nem utánzója, nem is krónikása, hanem inkább költõje ennek a tájnak, az egri emberek világának. Nem tartozik semmiféle csoportosuláshoz, saját művészi ügye vezérli: semmi más, csak maga az alkotás. Aligha enged művészetébe beleszólást, mert nála az ihlet állapota a döntõ: a saját mondanivaló, a belsõ látás kényszere. Művészetébõl mélységes humánum árad, ezt keresi elõkészítõ és vázlatgyüjtõ tanulmányútjain is. (…)
A 85 esztendõs Nagy Ernõ a képzelet és az emlékezet tágas palotájában él. Érdeme, hogy viszonylag sokat festett, dicsérete: idõtállót, sõt maradandót alkotott. Cum honore et magna caritate, nagyrabecsüléssel és nagy szeretettel köszöntjük a jubiláns festõművészt. Hisszük: „Boldog a nép, amely tud ünnepelni Az ilyenek arcod világosságánál járnak, Uram.” Élet- és szépségigenlõ emberként fogjuk fel üzeneteit, és Kalász Lászlóval együtt hisszük: „de ez az ég/de ez a szél/de ez a domb / meg ez az ér / megmarad”. Köszöntésképpen Apor Elemért, a száz évvel ezelõtt született egri költõt idézzük, aki Balassi-tradíciót követve, „Mint sok fát gyümölccsel,sok jó szerencsékkei áldjon Isten mezőkbe!” áldást mondott lakóhelyére, Egerre: Dajkáld völgy eme várost, / dombok öleljétek (…) Legyen boldogság, béke hazája/örökké.”
Részletek Dr. habil. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor ajánlásából
Több mint negyven évvel ezelõtt ismertem meg Nagy Ernõt és alkotásait. Tiszta, de nem érzelemmentes, következetes, de az újra érzékeny, szeretetre és tiszteletre méltó emberi karakterrel hitelesített életművet tudhat magáénak a Művész. Számomra nagyon megtisztelõ volt, hogy mint ifjú kollégája három éven keresztül bírhattam bizalmát, számíthattam segítõkészségére, élvezhettem bölcs, csendes, okos humorát. Nagy Ernõ, mint festõművész, és mint rajztanárok nemzedékeit formáló és útjára bocsátó művészpedagógus a régió meghatározó szellemi jelensége. Akadémiai tagfelvétele csak egyike lehet az Õt már régen méltán megilletõ elismeréseknek, Tiszteletre méltó jubileumán a legjobbakat kívánva csatlakozom az õt ünneplõkhöz.
Részlet Dr. Kárpóti László művészettörténész, ny. fõmuzeológus ajánlásából.
Nagy Ernõ munkásságának fundamentuma a természet tanító rendje, amelyben a szépet keresõ embernek felragyog az isteni célszerûség. A mindent átható, láttató fény és a titkokkal teli bújtató sötétség között rebegõ ezernyi árnyalat sugárzik képeibõl hol ragyogtató örömmel, hol sejtelmes bársonyossággai a természet dicséreteként. A föld, az ég, a fák, a víz, az évszakok és napszakok, a Teremtõtõl ajándékba kapott idõ, amelyek dolgos õseinek a megélhetést jelentették, általa színeken keresztül a mindenek ünnepévé formálódik. A tájhaza tiszteletének, a természet szeretetének, a megélt évek örömeinek és csalódásainak érzésekbõl érzetekké sűrűsödött esszenciája ad tartalmat és jelentést tájképeinek. A magasztos fényben megfürdetett emberi tekintet, amely egyben érzi a mögé vetülõ kísértõ sötét árnyékát is a létezésének, mindenkor alázattal méri meg a látványt és láttat hol túláradó, hol visszafogott örömmel az Õt eltöltõ boldogságról, de mindig fegyelmezõ tisztelettel. Az alkotásban az elõdök földet szeretõ pontos munkájának tisztessége vezérli, az õszinteség mélyrõl fakadó alázatos kényszere. Nem bújik el modoros stílus mögé, bátran vállalja és beépíti művészetébe a kapott, vagy titkon választott mestereinek festõ erényeit és állítja õket személyiségének szűrõjén át a kifejezés szolgálatába. Nem csak alkotóművész Õ, hanem tanító, példát állító ember, aki az egyenrangú felnõttként tisztelt fiatal tanítványainak vándortarisznyájába a bor és a pogácsa mellé útravalóul becsomagolta a szeretetet is.
Dr. Dobrik István mûvészettörténész, ny. címzetes igazgató
