városrehab Archívum

  • ÜDVÖZLÜNK PATYOMKINBAN! – avagy Miújság a Széchenyi utczában? #02.

    ÜDVÖZLÜNK PATYOMKINBAN! – avagy Miújság a Széchenyi utczában? #02.


    -Hé, testvérem, figyelj már! Dobj már meg egy szál cigivel, léccives!

    Magas, tagbaszakadt, ködös tekintetű figura próbál megállítani a jól bevált dumával a Tűzoltó téri buszmegállóban. külseje rendezetlen, feje tar kopaszra nyírva. Amennyiben a tipikus „ELŐTTE – UTÁNA” drogprevenciós plakátoknak létezne egy közbülső szakaszt bemutató, a végső stádiumba történő eljutás folyamatát ábrázoló periódusuk, akkor valahogy így tudnám elképzelni az azt szemléltető képről visszaköszönő egyént. Ezt az embert cseppet sem nevezném olyan alkatnak, akit szeretnék a testvéremnek tudni, vagy úgy egyáltalán bármiféle rokoni kapcsolatot szívesen ápolnék vele.

    -Bocs, ne haragudj, nem dohányzok!

    Terelem le a pofátlanul aurámba mászó kérdést és amilyen gyorsan csak lehet, már sétálok is tovább előre betervezett útvonalamon. Egyébként is sietek, késésben vagyok egy előre régen megbeszélt, fontos találkozóról. A hátam mögül még néhány hangos, méltatlankodó kifejezést kapok kíséret gyanánt, ám ez már nem érdekel, a hitetlenkedést és a válogatott sértéseket ugyanis elnyomja a megállóba éppen beérkező helyi járati busz öblös motorzaja. Az úttesten átérve körbenézek és a látványra ami elém tárul, nem éppen mondhatnám, hogy szívderítő. 

    Amikor legutóbb gyalogszerrel tartottam hazafelé ugyanezen az útvonalon (ami ugyebár történetesen a belvárosi sétálóutca folytatása) utam során tizennégy üres ingatlant számoltam össze, köztük lakóházakat, üzlethelységeket, egy egykori orvosi rendelőt , egy teljes iskolaépületet és két, valaha szebb napokat is megélt  szórakozóhely lassú pusztulásnak átadott, szomorú maradványait. Azóta valamicskét változott a helyzet, nyílt ugyanis az egyik megszűnt kisbolt helyén egy új használtruha-üzlet, és két temetkezési vállalat is az utcába költözött, persze csak a miheztartás végett, hogy az ember mégis tudja merre jár, hol a helye. Szemetet hord a szél, málladoznak a falak, össze-vissza van firkálva ilyen-olyan kriksz-krakszokkal minden második ház oldala. Mindez alig pár méterre a Széchenyi utca elejének vidám forgatagától, ahol az éttermek kitelepült asztalainál önfeledt lengyel turisták iszogatják frissen vásárolt esernyős koktéljaikat és tömik magukba az aranyáron mért, gyorsfagyasztott alapanyagokból készült ételek íncsiklandozó kavalkádját.

    Nem vagyok én irigy, ne értsen félre senki. Legalább ennyi élményük legyen, ha már úgy döntöttek ide látogatnak, erre az egész belváros hónapok óta úgy néz ki, mintha ufótámadás érte volna, vagy legalábbis egy becsapódó meteor sújtotta katasztrófaövezet lenne. Azzal is tisztában vagyok, hogy a turizmus szép kis summát hoz a városnak minden évben, ezért is fontos a városrehabilitáció éppen zajló, idegőrlő tevékenysége, ellenben abban már nem vagyok száz százalékig biztos, hogy ami jelenleg rendíthetetlenül épül és szépül az miattunk történne. Hogy majd nekünk lesz jobb egyszer ettől az egésztől.

    A tervek szerint hamarosan átadásra kerül a megújult Dobó tér, nemsokára járható lesz a hónapokig feltúrt állapotban lévő, porban fürdetett és sárban áztatott belváros. Szép lesz, steril és teljesen EU-konform. Már csak akkor lehetne modernebb, ha a néhány megmaradt barokk épületet is eltúrták volna a francba, és helyettük kaptunk volna vasbetonból felépített, üveggel és műanyaggal bevont futurisztikus falansztereket. Most már persze mindegy, a lényeg az, hogy hamarosan javarészt olyanok leszünk mi is, mint bármely más, normális európai település. Szépen, lassan (de annál biztosabban) kezdünk felzárkózni a nagybetűs Nyugathoz, belemosódunk a mindenki által áhított és ajnározott képbe, onnantól kezdve pedig nem lesz, nem lehet több problémánk. Hiszen beolvadni jó.

    Na persze azt ne várjuk, hogy majd egycsapásra javulnak az életkörülmények,  vagy épp varázsütésre több munka terem csak úgy a föld mélyéről. Ez az istenverte, lepukkant  dzsánki ugyanis ugyanígy itt áll a buszmegállóban, nyújtja felém mocskos markát, és fenyegetően vágja fejemhez, hogy nagyon jól tudja azt, hogy én valójában dohányzom, csak túlzottan sóher vagyok ahhoz, hogy adjak neki egy rohadt szál cigarettát. Pedig évekkel ezelőtt leszoktam. Habár néha elgondolkodom azon, hogy újra rá kellene gyújtani, mert itt úgyis csak megdögleni lesz érdemes lassan. Szomorú, de ez van.

    Ez az egész hely nem más, mint egy látszatbirodalom, egy modern Patyomkin Európa szívében. Szépül a belváros, épül a renomé, én meg örülhetek annak, hogy nem késelnek meg egy rohadt szál cigiért a buszmegállóban. Tavaly két ismerősömet is érte rablótámadás, az egyikőjüket innen alig háromszáz méterre verték félholtra egy sötét hajnalon, míg egy másikat a város szívében vertek fejbe a leszálló éj leple alatt. Nem baj, a lényeg az, hogy újrakövezték a Dobó teret, meg hogy van egy összképbe gyakorlatilag beilleszthetetlen, alig használt parkolóházunk a piaccsarnok tövében. Óriási szükségünk volt már rá, köszönjük szépen!

    Nem csoda, hogy fiatalok és idősebb, agilis polgárok egyaránt fejvesztve menekülnek innen. Hiába vagyunk az ország egyik legszebb, legvonzóbb , illusztris történelemmel felvértezett vidéki városkája, ha egyszerűen annyi a fontos hogy korszerűek, hogy modernek és Európa-kompatibilisek maradjunk. Hogy mégtöbb turista költse nálunk önfeledten a súlyosabbnál súlyosabb pénzösszegeket. Túl kellene végre látni a belváros álságos csillogásán és eljutni az északi lakótelep cukormázas rózsaszín festékkel bevont, rothadó betoncelláin, aztán mérlegelni, mégis mi lenne a legjobb döntés, ami talán előre mozdíthatná a valóban itt élő, lélegző, robotoló embertömeg életét és nem napról napra a bizonytalanságban dagonyáztatna tízezreket. El kellene gondolkodni, hogy valóban fontos volt-e nekünk egy steril műkővel kirakott, végletekig modernizált főtér, vagy pedig célszerűbb lenne azzal foglalkozni, hogy a fiatalok és munkaképes felnőttek minél kisebb számban hagyják el otthonukat és keltsék tovább rossz hírét lassan amúgy is meglehetősen kétes megítélésű városunknak. Mert ugyan a negatív reklám is reklám a javából, ellenben a kilátástalanság, a szegénység, meg a bűnözés egyáltalán nem jó cégér egyetlen településnek sem. Egy olyannak pedig, ami az ezerötszázas években az ország utolsó védőbástáyájának kiálthatta ki magát, meg pláne nem.

    Szórakozás Egerben? Vagy egyáltalán aggodalmak nélküli, gondtalan élet? Menj már… Örülj, ha a Tűzoltó téren bandázó rosszarcúak nem verik ki a szart is belőled azért, mert nem voltál hajlandó nekik cigit adni, mikor ők szépen kérték és még testvérükké is fogadtak… Hát hová tűnt belőled a régi, jó közösségi szellem, apám!? Ez itt az európai kultúra utolsó védőbástyája, ami réges-régen elveszett. Ez itt már évtizedek óta a nagybetűs kelet, az ország hamisan csillogó csúcsdísze, a modern idők látszat-városa. Üdvözlünk Patyomkinban, reméljük van elég pénzed, ugyanis hamarosan megújul a belváros, és lesz bőven látnivaló!

    dr.gonzo

    Tovább

  • REHABILITÁLTÁK LENKEY JÁNOS SZÜLŐHÁZÁT – avagy Miújság a Széchenyi utczában? #01.

    REHABILITÁLTÁK LENKEY JÁNOS SZÜLŐHÁZÁT – avagy Miújság a Széchenyi utczában? #01.

    Úgy látszik a belvárosi felújítások, a Dobó tér feltúrása, a parkolóház konstrukciója és megannyi bokros teendő mellett az egri városatyák a Líceum és a nagyposta által határolt kereteken kívül is tudnak gondolkodni, és nem ülnek tétlenül learatott babérjaikon. A minap ébredtünk rá ama remek tényre ugyanis, hogy a helyi születésű,  1848-'49-es szabadságharcban szerepet vállaló honvédtábornok, Lenkey János sorsára hagyott szülőházát végre nemzeti nagyjainkhoz méltó módon rehabilitálták!


    Mielőtt a kedves olvasó azt gondolná, hogy a jobbra látható fotót szemfüles módon a felújítások megkezdése előtt, esetlegesen azok végbemenetele közben készítettük, ki kell, hogy ábrándítsuk eme tévképzetéből. Képünk ugyanis az egri honvédtábornok felújított szülőházának végleges állapotát ábrázolja!

    Noha valójában fogalmunk sincs arról, hogy kinek is a keze van  eme remek, szemet gyönyörködtető munkában, (meglehet, hogy mindössze egy lelkes, tenniakarástól túlfűtött városlakó próbálta szebbé tenni Lenkey csúnyán elhanyagolt, egykori otthonát, esetlegesen valaki figyelemfelkeltés céljából meszelte körbe a tábornok emléktábláját) mindenesetre mi valahogy az alábbi módon tudjuk elképzelni a hatalmas felújítást megelőző események lezajlását:

    - Te Józsi, figyelj már, valamit csinálnunk kellene ezzel a házzal ott a sarkon a régi kórház mellett! Tudod...
    - A Lenkey?
    - Az, az... Évek óta panaszkodnak a külsejére.
    - Hát jó, csak tudod mi van a költségvetéssel... Parkolóház, városrehab, kurv...izé... Nagyon megcsappant a büdzsé!
    - Hát jólvan, tudom én, de csak van valami kőműves ismerős vagy festő rokon aki meg van szorulva, nem?
    - Elköltöztek, éhenhaltak, ez-meg az... De tudod mit, van az a vödör diszperzit a raktárban, azzal a...
    - A Sanyi elvitte lefesteni a sufnit. Épp hogy az alján hagyott valamit...
    - Nem baj, felhígítjuk kicsit, a Döme fia meg kimegy azt körbekeni az emléktáblát! Egy tízesért simán megcsinálja!
    - Remek! Legyen akkor húsz, de ez az utolsó ajánlat!

    Egyébként úgy látszik, tényleg meglehetősen kevés volt a maradék diszperzit, ugyanis nemhogy a teljes átfestésre, de még az épület oldalán virító kézjegyek eltávolítására sem maradt már belőle.

    Tovább