A Szerző Archívuma

Gyakran indulok itthonról hosszú sétára a délután vagy az este folyamán, csak úgy puszta élvezetre való törekvéstől vezérelve. Hamarosan ismét így fogok tenni. Itt a külváros kiskertekbe csomagolt nyugalmában még annyit sem tud magával kezdeni az ember hétköznap esténként, mint valahol egészen máshol.. Meg hát egy kis mozgás sohasem árt, egyébként is lélekemelő és egészséges dolog. Ma pedig különösen foglalkoztat valami.


"Ez a város létező probléma."

Ezt, az első ránézésre értelmetlennek tűnő sort találtam a minap girbe-gurba vonalakkal a jegyzetfüzetembe firkantva, és tulajdonképpen csak sejteni tudom, hogy miért is írhattam fel pár nappal ezelőtt. A pontos okon tűnődtem, mikor is hirtelen arra gondoltam, hogy ha már ott van, valamit akár ki is lehetne belőle hozni. Elkezdtem kibogozni gondolatmenetem kusza szálait, és így jutottam el egészen mai témánkig, a városrehabilitációig, a Panel Programig, más megközelítésből nézve az évtizedekkel ezelőtt kitolt ürülék cukormáz alá rejtésének bosszantó tevékenységéig. Induljunk hát útnak, minek vesztegetnénk tovább az időt?...

Ahogy kiérek a főútra, rögtön látom, hogy a mai sem lesz egy mozgalmas éjjel. Gyalogost sem közel, sem távol nem látni, és mindössze ötpercenként egyszer száguld el mellettem egy autó. A város jellegzetes, narancssárga fényei lepik be az utcákat, valamiféle melankolikus ködöt borítva mindenre, melléjük pedig még a jelzőlámpák is kitartó, narancssárga fénnyel villogva erősítik bennem azt a képzetet, hogy ez a város szomorú. Szomorú, ámde titokzatos és vonzó, annak ellenére is, hogy sohasem volt, és valószínűleg nem is lesz egy metropolisz. Olyan hely ez, ahol éjjel még a rendőrautó is narancssárga villogással lopódzik mögénk, hogy aljas módon rajtunk üthessen, bármi rosszban is sántikálnánk. Én persze épp nem sántikálok semmi rosszban, miért is tenném?... Leülök hát egy közelben lévő, pirosra mázolt, szocreál időket idéző padra és pár percig csak nézek magam elé. Itt élek mióta csak megszülettem, valahogy mégis egyre hidegebbnek, idegenebbnek tűnik ez az egész élettér. Sokat gondolkoztam azon, hogy mi is lehet ennek az oka. Talán az, hogy felnőttem, talán az elvágyódás... Aztán rá kellett jönnöm, hogy egyik sem, hiszen rengeteg dolog köt ide, és hát máshol sem sokkal jobb... A válasz máshol bújkál, de engedjétek meg, hogy magyarázatként Dosztojevszkij "Fehér Éjszakák" című művéből idézzek:

 "Nagyon jól vagyok a házakkal is. Ha az utcán megyek, elibem siet mindenik, rám néz valamennyi ablakával és azt mondja:
"Jó napot! Hogy van? Nekem hál' Istennek semmi bajom. Májusban emeletet kapok."
Vagy: "Hogy-mint szolgál az egészsége? Engem holnap reparálnak."
Vagy pedig: "Majd hogy le nem égtem. Szent atyám, beh féltem."
De nem egyformán szeretem ám mindnyáját; vannak kedvenceim. A legjobb barátaim közt van egy, mely nyáron kúrába adja magát az építész kezébe; persze hogy mindennap eljárogatok majd az utcájába, megnézni, hogy nem gyógyítják-e túlságosan; mert hej, azok a doktorok... Isten óvja!
Sohasem fogom elfelejteni az esetemet egy igen csinos gyenge-rózsaszín házacskával; kicsike kőház volt s mindíg olyan nyájasan nézegetett reám és olyan megvetően az otromba és esetlen szomszédjaira, hogy szinte örültem, valahányszor a közelébe kerültem. A mult héten egyszer ismét arra járok s amint barátom felé tekintek, panaszos szavát hallom: "Sárgára mázolnak! A tolvajok! A barbárok! Nem kímélik semmimet, se oszlopaimat, se párkányomat..."
Ez az én barátom valóban sárgul, mint a citrom. Mintha csak epeömlése lett volna! Azóta aztán feléje sem mertem menni a szegény elcsufitott háznak, melyet az alvilág színével borítottak be.
Megértheted már most, olvasóm, mikép vagyok én egész Pétervárral ismerős."

Ez a város a barátom. A házai rengeteg emléket őriznek, ám amikor izlésficamos tervezők gyalázzák meg a lehető legborzasztóbb pasztell színekkel a falaikat, akkor úgy érzem kezdenek elfordulni tőlem. Az urbánus giccsbe burkolózva, gőgösen tornyosulnak fölém, régi barátjuk fölé, és teljesen semmibe vesznek. Lekezelnek, ellöknek maguktól. Egy város nem feltétlenül attól lesz szép, hogy minden sarkon más színben pompázik. Nem lesz emberközelibb sem. Számomra hányingerkeltő, mikor meglátok egy tízemeletes házat, négy, egymástól teljes mértékben elütő színben "tündökölni". Emlékszem az egyik kopott panelház oldalára festett graffitikre, amelyek valahogy minden reggel jobb kedvre derítettek egy picit a maguk naív bájával. Pedig a ház vakolata repedezett, mocskos volt, ez a pár rajz pedig  mégis valahogy emberközelibbé tette az egészet, mosolyt tudott csalni az arcomra. Urbán folklór volt ez számomra, több mint tíz évig, rengeteg emléket őrzött, míg el nem pusztította ezt is a Panel Program. És mi maradt helyette? A narancssárga "tökéletesség", a homogenizáció, a beolvadás a többi közé. Számomra ez sokkal nagyobb vizuális környezetszennyezés, hiszen a városunk elveszíti azt, ami valójában. Amivé az emberek teszik. Kiveszik belőle az élet, a pezsgés, egy lesz a többi, steril lakókörnyezet közül. Ha utazásra adom a fejem, nem azért szeretnék utazni, hogy mindenhol ugyanazt lássam, hiszen minden város más és más kellene hogy legyen. És itt nem feltétlenül a műemlékekre gondolok, hiszen nem azok jelentik a város igazi életterét, sokkal inkább a lakóházak és középületek, hiszen ezek a folyton változó, pezsgő kultúra részei. És mivel az emberek is mások és mások mindenhol, ezért az életterük is más, és épp ez az, ami szemet gyönyörködtető és érdekes. Ehhez mérten mit látok ma? Ugyanazok a gumitéglával kirakott játszóterek, ugyanazok a térkövezett utcák, ugyanazok a csillogó, üvegfalú plázák és irodaházak, és ugyanazok az unott arcú, közönyös emberek mindenhol. Beolvadtunk a többi közé. Szép lassan elveszik az összes emlékünk, elveszik a barátaink, elveszik a valódi életterünk. Egy olcsó, meglehetősen szacharin ízű cukormázzal vonják be a történelmünk egy (meglehetősen nagy) darabját. Hiszen a panelházak kora is történelem, bármennyire nem is vagyunk büszkék erre bármennyire is szeretnénk elrejteni ezt a korszakot.

Persze tudom, hogy vannak a olvasók közt, akik máshogy gondolják ezt, lehet, hogy ez csak az én személyes, szubjektív problémám, túlzottan szentimentális vagyok már megint. Hát legyen, sétáljunk tovább a panelrengetegből egyenesen a belváros szívébe, és nézzünk meg egy talán nagyobb rétegre kiterjedő, objektívabb problémát, szintén a városrehabilitáció kérdésköréből. A Dobó tér és a belváros újratervezése... Míg más országokban rengeteg helyen törekszenek arra, hogy a történelmi helyek megőrizzék történelmi mivoltukat, addig ez a város ismét a steril beolvadást választja, és modernizálja a saját szívének számító Dobó teret. Újrakövezik, kibővítik, lesz mélygarázs, elkerül a lovasszobor, és szép, tucat-uniós kisvárossá avanzsálunk majd mi is. Bravo! Javasolhatom talán, hogy amint elkészültünk a Dobó tér rehabilitálásával, helyezzünk Dobó István kardja helyére egy népek barátságát hírdető polkorrekt zászlót, illetve rögtön vegyük célba  a várat is, és fessük kórház-zöldre, mint a külvárosi panelek 90%-át? Úgyis idejét múlta már a rusnya, tufaköves külseje! Esetleg ajándékozzuk a Kepes-famíliának, mint ahogyan tettük ezt nemrégiben az egy ideje már a giccses "Művészetek Háza" néven futó ifjúsági házzal is, elvéve azt azoktól, akiket hosszú éveken át megilletett, a város fiataljaitól.

Egyre több barátom távozik el szívünk mélyén szeretett kisvárosunkból. A fővárosba és külföldre egyaránt, és bevallom, nem először gondoltam már én sem életemben az elvándorlásra. A mi hibánk lenne? Kétlem. Nem is feltétlenül egri tendencia ez, az egész országra jellemző. Ám ennek a témának a boncolgatása már nem tartozik eme írás kérdéskörébe, talán majd máskor. Inkább hazamegyek, és álomba merülök azzal a keserédes hittel, hogy legalább nem az én hibám, habár tudom ez nem nyugtatja meg az annak idején idegen megszállókkal hősiesen harcot vívó Dobó István szellemét, akinek szobra a hamarosan átalakítás alá kerülő téren, mikor senki sem látja, leengedi kardját egy pillanatra és letöröl majd egy súlyos, bronz könnycseppet meggyötört arcáról.

Tovább