Tíz éve hallgatom a férjemtől, hogy a nagymamája a mákos gubát saját sütésű kaláccsal készítette, és azt sosem űberelheti egy egyszerű kiflis változat. Nos, 10 év után nekiálltam „nagyis” bobajkát készíteni (az ő családjukban így hívták – én már ezt sem nagyon tudtam hová tenni, később megtudtam, ez egy ruszin étel, ami hasonlít a mi gubánkhoz)…
Nagyobbik gyermekem a nagyinál, a kisebbik alszik, én meg felbátorodom és -mivel a nagyi már nem él- a netről szedett recept megvalósításába kezdek. Összegyúrom az összetevőket, az erdemény: a tészta, mint a kő! Begorombulok és azon töprengek, hogyan tüntessem el bénázásom bizonyítékát a legrövidebb úton. A budi eldugul tőle, kukaszállítás lesz vajon holnap?
Abban maradok, becsapom a sütőbe és csinálok a kutyáknak fogkőeltávolító karácsonyi rágcsát. Közben a Kicsi felébred, kőtömb félrerak. Mire ismét a tésztával tudok foglalkozni, egész jól meg is kel. Becsapom a tepsibe (de szó szerint, épp, hogy kisebb darabokra szedem), irány a sütő. Kislányomat beültetem az etetőszékbe, mintegy óvintézkedés gyanánt, mert féltem a forró sütőajtótól. Az üvegen keresztül lesem az anyag átalakulását, pirul is már szépen.
Épp készülök kivenni a kutyáknak szánt kalácsot, amikor olyan hascsikarás köszön be, amilyet utoljára gyerekkoromban egy lagzis sütizabálás után tapasztaltam (most azt hiszem, a fogyasztó csodatea a ludas – alighanem a budira szaladgálással égeti a zsírt, jobb, ha maradok az aerobicnál). Nem volt idő gondolokodni, rohantam a mosdóba. Fél percet sem töltöttem ott, sietek vissza, erre szembe jön velem a 11 hónapos gyermekem. Vélhetően kimászott az etetőszékből, mert koppanást, sírást nem hallottam, márpedig a járólap nem kellemes landolóterep. Megállt bennem az ütő. A kiscsaj vidáman elszambázott mellettem, én meg a duplán sokkos állapotból arra eszmélek, égett szag terjed a konyha felől. Na basszus, még a kutyáknak se tudok kaját sütni, csoda, hogy a gyerekeim eddig nem haltak éhen!
Kivettem a kutyakalácsot, dühödten a gáztűzhely tetején hagytam – bevonultam csemetémmel a gyerekszobába. Mire kijöttem, a kalácsnak – egy-két morzsa híján – nyoma veszett. Apa megette 🙂 Bobajka kilőve egy időre…
Pár nappal később újra próbálkoztam, a nagymamám rongyosra „főzött” Horváth Ilona szakácskönyvéből olvastam ki a foszlós tejes kalács receptjét. Mint az álom, isteni lett! Kifli vastagságú rudakat sütöttem, amiket felkarikázva vaníliás tejbe áztattam, porcukros mákkal hintettem meg, mézet csurgattam rá. Tíz perc alatt összesütöttem. Az utolsó falatig elfogyott. A férjem azt mondta, olyan volt, mint a nagymamájáé! 🙂
A bobajkáról csak elbeszélésük után tudok, mivel Karácsony másnapjára, mire mi is leértünk a nagymamáékhoz mindig elfogyott!
A fogyasztási sebesség maradt! 😀