Régen mindig az írásba menekültem, amikor bántott valami. Furcsa módon az írás szeretete, tudása, képessége volt az, ami az utóbbi években a legelőször cserbenhagyott.  Ma sem megy, s lehet, hogy ezt az oldalt is pár sor múlva mentés nélkül bezárom.

Amikor még ment – igaz ekkora gondok nélkül -, mindig bele tudtam temetkezni a betűkbe, a gondolataimba, és mire végeztem, már fele annyira sem fájt a dolog, mint előtte. Ezt a képességet régóta nem tudom már gyakorolni. Hiányzik. Mint ahogy még nagyon-nagyon sok minden hiányzik nekem abból, amim régen meg volt. Nem anyagiak. Hanem emberek, az emberekhez való nyitottság, a vidámság, az életöröm.

Az előző blogomban valamiféle túláradó boldogságról írtam, az is volt. És bár nem múlt el az az érzés, valami még sincs úgy, mint 8 nappal ezelőtt. Ez az, ami tönkretesz. Az állandótlanság. Az, hogy a csodálatos, folyton könnyekké válik. A „szeretlek” pedig mindig keménységgé.

Tudom, hogy nem lehet örökké ezer fokon lángolni, de amikor neked csak ez van, amikor neked csak ez jut, és amikor már ez sem…

Tegnap az egyik rokonom összeroppantott egy kérdéssel: „Miért elégszel meg a második hellyel?”. Azóta ez a mondat jár a fejemben, azóta ezt hallom…és romokban érzem az egyébként is vérző lelkemet.  Gondolkodás nélkül visszavágtam neki: „Inkább leszek boldog második, mint boldogtalan első.” A kontrám nem tűnik ma sem átgondolatlannak. Valóban így gondolom.

Csak az idő. A legtöbbször nem gondolok bele, hogy mi lesz a jövő, de most igen. És ez roppant össze. Mert nem látom, mert nem kapok választ, és nem biztos, hogy az érzéseim is meg tudják várni azt, …akármit.

Persze ezer dolog eszébe jut az embernek. Önmagamat is sajnálom. Talán nem vagyok szerethető. Talán nem érek annyit, hogy értem megtegyen valaki annyit, hogy boldogok lehessünk. Aztán belegondolok, hogy hány és hány emberért megtették már, végül pedig megkapták amire vágytak. Nehéz, de volt , aki képes volt rá…sokan.

Ennek fényében még borzasztóbb, hogy én nem érek ennyit. Általános tapasztalat, hogy azok bezzeg érnek, akit két fűszálat nem tesznek keresztbe. Persze…értük küzdeni kell. Én meg csak tisztán szeretek.  Csak cseszhetem mindezt.

Másoktól meg azt kapom, hogy bármit megtennének értem…ezt is cseszhetem.

És valójában…azt kell átgondolnia az embernek, hogy harcol-e tovább az ismeretlenért, a néha hatalmas, néha meg könnyfakasztóan kicsi boldogságért. Egyszer nevetni fogok ezeken a sorokon, vagy ezért, vagy azért…De amit az ember megél érzelmeket, az legalább az enyém, azt senki sem veheti el. Az emlékeimet, a vágyódásomat, a szeretetemet pedig pláne nem…

Kategória: Sing-lee | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*