Nem mondhatnám, hogy híján voltam eddigi életemben a párkacsolati cívódásoknak és ezek különböző módon történő levezetésének, odáig azonban sosem fajult a „mérgem” vagy elkeseredésem, hogy ezt vadidegenek bevonásával vezessem le.
Történt a minap, hogy hazafelé jövet a buszon – mostanában valamilyen oknál fogva ez az a helyszín, ahol a legérdekesebb dolgok történnek – leültem egy ötvenes pasas mellé. Így belegondolva volt benne némi unottság, elkeseredettség, már a megjelenésében is, én azonban leginkább a magas sarkúban agyontört lábamról való súlyáthelyezésre törekedtem, ügyet sem vetve szomszédom küllemére.
Néhány megállóval arrébb egy csapat fáradt, munkából hazafelé tartó ember szállt fel. Messziről kiszúrtam – talán előbb, mint a székszomszédom -, hogy egy hölgy megvető pillantásokkal, cinikus mosollyal beszél a mellettem ülő férfihoz, jó pár méterre tőlünk. Majd közelebb furakodott, és közölte a férfival, hogy „Na megint jól átvertél!” – kicsit sem kedves, inkább lenéző félmosollyal az arcán. A férfi ezt követően megkért, hogy álljak fel mellőle, hogy átadhassa a helyét a feleségnek (?), aki morogva beült, én pedig vissza a helyemre.
Azt gondoltam, hogy akkor itt ennyivel le is van zárva a dolog, és nem is értettem, hiszen – gondoltam – nem is érthetem a problémájuk forrását, és őszintén…nem is akartam. Ez persze nem jelent semmit, megkaptam.
A hölgy, mellém leülve nem csillapodott és a mellettem álló, kapaszkodó férjével továbbra is cinikus hangon közölte: – Még jó, hogy ez legalább eszedbe jutott…A férfi csak hümmögött szégyenében.
Majd az egyébként a ’80-as évek frizura és öltözködési divatjánál leragadt hölgy oldalba bökött engem is, és cinkos pillantások közepette ecsetelni kezdte, hogy „Úgyis egésznap játszik, meg rajzolgat, nem csinál ez semmit, nincs elfáradva…” Kikerekedett szememet csak a busz hirtelen fékezése tartotta a helyén, hiszen nem gondoltam, hogy nekem ilyen házassági maszlagba bele kellene látnom.
A valóban a ’80-as évek focista frizurájánál (abból is platina szőke változatban) lecövekelt szintén ötvenes nőben valami okból hatalmas düh fortyogott, és egy újabb oldalba bökés után még szükségét érezte elmondani, hogy „Tudta, hogy át kellett adnia a helyet, mert ezért úgyis kap még otthon is!”. Az „ezért”-et nem igazán értettem, sőt a szituáció felfogásához is igyekeztem az álmos nyugalmamból átprogramozni az agyamat. Most már végigmértem a férfit, ismét a nőt is. A férfi szorosan, szinte vigyázban állva strázsált, összeszorított fenékkel a busz egyik korlátja mellett, mereven egyet nézve…a nő pedig kezét tördelve, pirosra szorítva azt, az ablakon kibámulva ült mellettem.
Persze órákon, napokon keresztül lehetne elemezni a helyzetet, és annak okát, okának tipikusságát: Harminc év házasság után is együtt sínylődő emberek, a férfin erőt vett a kapuzárás, talán félrelépett, talán csak dög unalmas az élete, elkopott, elszürkült házasság, kiröpült gyerek(ek), érdektelenség, szeretethiány.
Az egyetlen dolog, ami a nő részéről díjazandó, az az őszinteség…bár ez ebben az esetben nem oldott meg semmit. Mire hazaértem, már megértő szemmel néztem a kezét szorongató nőre…és egyben meg is fogadtam: soha ilyen szennyest!