Nem hiába fogalmazódik meg napjainkban és tulajdonképpen évek óta annyi tapasztalat arról az állapotról, amikor valaki egyedül él, egyedül éli meg lelkivilága megannyi rezdülését. Van időnk gondolkodni. Van időnk észrevenni a jeleket, a hangokat, a mosolyokat, a hangsúlyokat, a létező vagy meg nem kapott érzelmeket. Valójában a szingliség nagyúr.
Olyan világot teremtünk maguknak – hiszen a magunk urai vagyunk – amelyben igen kevés szabály létezik, nagyjából mi hozzuk őket. Az viszont, hogy az alap emberi normákkal ezek mennyire férnek össze, már más kérdés. Átformáljuk a világot, és miután egyre többen vagyunk, lassan életformává, megmásíthatatlannak tűnő erénnyé kovácsolódik a szabadság, a függetlenség és legalizálódik a magunknak történő hazugság is, miszerint: jó így.
Dehogy jó. Csak hozzászoktunk. Ha az előnyöket és hátrányokat kellene egymás mellé állítani, valóban csaknem egyensúlyt kapnánk, ám sose felejtsük el, hogy az ember mégiscsak társas lény. Más kérdés, hogy jó társas, vagy rossz.
Könnyen beszél az, aki maga irányítja az életét, a saját szabályai szerint rendezi emberi kapcsolatait – mondják azok, akik valamiféle félresiklott – és tudott, vagy tudatalatti – párkapcsolatban, házasságban, vagy élettársi viszonyban sínylődnek. De azért nem könnyű egyedül sem.
Az igaz, hogy nem irányít senki, nem kell papucsot húznunk és nem is adunk senkire azt, viszont mai világunkban még mindig (és nagyon helyesen?) az az elfogadott forma, ha valakinek ott a család, még ha szart sem ér, akkor is. Micsoda Corleone style…
Valóban ez a helyes? Vagy talán lázadni kellene a szingliségért? Legyünk csapongók és könnyűvérűek? Szerezzünk meg és dobjunk el megannyi skalpot? Mi hát a megoldás?
Adjuk a fejünket áhított házas igába? Mondjuk azt olyannak naponta, hogy szeretlek, akit a hátunk közepére sem kívánunk? Éljünk örök színjátékban, mert ez a norma és javítanunk kell a statisztikát?
Na és a megszokás?
Megszokni sok mindent lehet. Egyfelől az örök gondolkodást, a taktikázást, azt, hogy „most mit mondjak és hogy mondjam a kiszemelt pasinak/nőnek, hogy az jó legyen?” , azt, hogyha a szingli bolondságok ellenére valaki még mindig kitartó, ám mégis veszélyben a szabadság, inkább visszakozunk és idiótának tűnünk, hogy mégse kelljünk Gipsz Jakabnak. Mert félünk magunktól.
Másfelől meg lehet szokni a szárítón örökké ott lógó zoknikat, a konyhában biztosan ott sertepertélő feleséget, férjet, gyereket, a fazékban rotyogó pörköltet, a másik „nincs kedvem hozzád” állapotát, és ezt vagy bevalljuk magunknak vagy nem. És vagy teszünk ellene vagy nem.
Mert hát miféle kilátás ígérkezik egy szingliből társassá, vagy társasból szinglivé válni készülőnek?
Pánik. Annak különböző skálái, színei, fokai.
Nem húzható tehát rá a megszokás állapota csak egyik, vagy csak másik létre. Mindkettőben benne van, és nagy bátorság kell akármelyikből is a kitörésre.
Az idő mindent elrendez – eme elcsépelt mondással szokták elütni a döntés sürgetését azok, akik függetlenségüket addig érlelték már, amíg végül készen állnak valami boldogság félére, csak még hezitálnak…de ugyanezt szokták azok a bátrak is mondani egy ideig, akikben pontosan megfogalmazódott már döntésük előtt jó idővel, hogy fabatkát sem ér az a pocsolya, amiben vergődnek valaki mellett.
Évek óta arra törekszem, és a saját környezetemben is arra próbálom inspirálni az embereket, hogy tegyenek a boldogságukért. Mondhatnák, hogy könnyen beszél az, aki maga is egyedül él – de nem mondják. Mert tudják, hogy az én tapasztalatom hiába csupán 26 év, ám a felmérés a legapróbb részletekig tökéletes. Az én szívemet is összetörték már, és én is összetörtem másét. De nem mindegy, hogy ebből milyen mértékben tanulunk, és abból később mit hasznosítunk.
Folyt.köv.