Döcögősen indult a szombati nap, bár csak a felkelés, és a napi teendők elvégzése terén. Igaz, elképzelhető, hogy egy hétvégi napnak pont ez a célja, nem a kötelezettségek azonnali elvégzése.
A reggeli kávé ágyban történő elfogyasztását követően, a mosógép teletömése és ismét egy kávé után, családtagokkal, rokonokkal beszélgettem az ebédig. Valami nyugtalanság mocorgott bennem, mint az utóbbi sok szempontból gondterhes időben általában, és nem a duplakávé miatt.
Délutánra egy szíves felkérésnek eleget téve, batyus farsangi bálra készültem műsorvezetőnek, azért nem egy mindennapos szerep, kicsit izgultam. Bár volt már megannyi alkalom hasonló rendezvényeken való műsorvezetésre, azért ebben a szakmában sosem lehet nyugodt és túlzottan elbizakodott az ember legbelül, sőt a felkészültség sem garantálja a felhőtlen sikert minden esetben.
Ebéd után – egy óra sziesztát követően – egy nagy adag sütemény elkészítésének ugrottam, ami pont addig tartott – jól kiszámoltam előre – amíg már öltözködni kellett, hiszen jómagam boszorkányként virítottam, keresztlányom pedig bohóc jelmezt húzott. Kis noszogatás után sikerült is időben elindulni; mivel kevés a közös program, keresztlányom nincs hozzászokva mániás pontosságomhoz (soha nem késem el sehonnan), így kicsit sürgetnem kellett.
A helyi művelődési ház konyhájában már lázasan folyt a hat falura is elegendő sütemény, üdítő kiporciózása kisadagokra, a képviselőtestület tagjai pedig a forgatókönyv megbeszélésén ügyködtek a polgármester asszonnyal, amikor megérkeztünk. Ilyenkor látszik, hogy pár ember is hatalmas indirekt flashmobban tud kitörni meglepetésükben, de nyilván nincsenek hozzám szokva talpig boszorkányban.
A kezdeti meglepetés után velem is végigvették az este menetrendjét, belső bizonytalanságomat hatalmas, magabiztos, nyugodt pillantásokkal próbáltam leplezni.
Az utóbbi két évben kevés alkalmam volt bizonyítani a szakmámban, elszoktam az ilyen jellegű nyilvános szereplésektől, „kreatívtalannak”, agyilag immár túl sivárnak gondoltam magam ehhez a feladathoz. Éreztem azonban, hogy muszáj bizonyítanom – nem másnak – magamnak azt, hogy még képes vagyok ilyesmire, még nem halt meg bennem minden, ami sikerélményt ad.
Lassan gyűltek a vendégek, gyerekek, szüleik, és csakhamar megérkeztek a Mónosbéli Gyermekotthon kis lakói is, akik színes kavalkádot varázsoltak a művelődési ház minden szegletébe. Ki kacsa jelmezben, ki katonának, ki zombinak, mások hastáncosnak voltak öltözve, de ott volt a Barcelona szurkoló – későbbi bálkirály – is, és persze hatalmas izgalom közepette készültek a nevelőkkel közösen elkészített kreációk bemutatására.
A polgármester asszony szívélyes köszöntőjét és rám nézve igazán kedves méltatását követően átvettem a szót és belecsaptunk a farsangi forgatag közepébe. A két-három éves kicsiktől a negyvenes „Julius Cézárig” mindenki bemutatta, hogy mivel szeretné elnyerni a legszebb, legkreatívabb jelmeznek járó díjat. Nem volt egyszerű dolga a színpad előtt helyet foglaló – helyi vállalkozókból és köztiszteletben álló személyekből összeverbuvált – zsűrinek.
Az utolsó versenyző bemutatóját követően a zsűri elvonult döntéshozatalra, a forgatókönyv szerint addig zsákbamacska következett velem a színpadon. Itt látszik, hogy a forgatókönyvek maximum emlékeztetőnek felelnek meg, hiszen azt nem lehetett előre megjósolni, hogy mintegy harminc apróság a játékra való felhívást követő 0,4 másodpercen belül a lábamról akar majd ledönteni a színpad közepén, kis kezeiket az égig emelve, játékra jelentkezve. Némi férfiúi segítséggel, nevelői szigorral sikerült valamennyire rendezni a sorokat, kezdődhetett a tudáspróba a kis zacskós ajándékokért.
A zsákbamacska osztogatásnál lehajolva előfordult, hogy aranyos figyelemfelkeltő szándékkal, – szerencsére – finom mozdulatokkal egyszerre hárman húzták három felé a hajamat ill. nagy abroncsos szoknyámat is. Engem mégis a gyermeki tekintet, az akarás, boci szemű kérlelés volt, ami megfogott, a valódi érintések helyett, bár utóbbira lesz később az egyik legmeghatóbb példa.
Egyfolytában az járt a fejemben, hogy azok a nevelők, akik életüket ezen kicsik társaságában töltik, figyelmüket, szeretetüket valószínűtlen képességgel ennyi felé megosztva, a sok-sok negatívum mellett rengeteg szeretetet, kedvességet kapnak ezektől a csöppségektől, ezzel együtt erőt és kitartást is.
A több hullámban történő ajándékosztás, a bálkirálynő, a bálkirály és a farsang bolondjának megválasztott negyvenes „Julius Cézár” felavatását, majd a tombolahúzást követően, több mint háromórányi élmény után, boszorkánysapkámat félredobva, fájó lábbal, beszédhanggal alig rendelkezve, szomjasan rogytam le a művelődési ház előtti egyik padra elszívni egy cigit.
Aki ismer, az tudja, hogy más emberekkel ellentétben imádom az egyedül töltött időt is, a szabadságot, így háromórányi zsongás után igazán jól esett a viszonylagos csend, nyugalom, az erdő alól szellőn érkező friss esti hegyi levegő – a cigi ellenére is -, amely a falunkban van.
Egyszer csak egy apró cigány kisfiú jelent meg, és a semmiből kezdte el mesélni nem régi cirkuszi élményeit, majd a tropikáriumban látott cápák és teknősök jöttek. A kisfiú olyan okos volt 5-6 éves kora ellenére, ami teljesen ledöbbentett, főleg tudva, hogy nem abban a minden körülményekre odafigyelő családi környezetben nevelkedik, mint ahogy azok, akik hozzá hasonlóan ilyen idősen ennyire okosak.
Csakhamar pici hangyaboly gyűlt körém odakint, ismét kb. 20 törpével, akik mindenfélét kérdezgettek tőlem, nagyon édesek voltak. Egyszer csak előrefurakodott egy pici lány, nagy barna szemét rám szegezve, egy igen megható bókot kaptam tőle: „Olyan szép tetszik lenni!”…a hangsúly, a szomorú, de mégis bájos gyermekiséggel kiejtett szavak ebben a pillanatban is fülemben csengnek. Ugyan ettől az érzelmi sokktól könnybe lábadt a szemem, minden erőmet összeszedve – hiszen nem mutathatok szomorúságot és sajnálkozást egy 3-4 éves gyermeknek – mosolyogva és kis haját végigsimítva viszonoztam kedvességét hasonló szavakkal.
Még fel sem ocsúdtam, amikor baloldalra mellém huppant a padra egy újabb apróság (a többiek körülöttem tömörültek és kíváncsi szemek hada figyelte minden mozdulatomat) aki pici puha kezével az arcomat simogatta kedvesen, és suttogta a fülembe, hogy „aztán jó legyél…”.
Léleksimogató és a végtelenségig megható pillanatok ezek, rengeteg erőt adva arra, hogy az ember folytatni tudja egyébként sokszor értelmetlennek, (siker)élménytelennek és sivárnak tartott életét. Persze a mindennapok során igyekszünk lenyelni a sérelmeket, próbálunk erősnek, keménynek, és érzelemmentesnek mutatkozni. Mindezt azért, hogy ne sérüljünk, legalábbis ne akkorát. A gyermeki őszinteségben még ott van a csalódástól való félelem hiánya, a taktikázások nélküli világ, a lelki sérülések könnyebb begyógyulása és a gyorsabb felejtés esélye.
Végül a szívemben csordultig lévő szeretettel, a boldogság egy estés érzésével ugyan, de igen szép emlékekkel jöttem haza.
Köszönöm.
MG