Eme közhelyes kérdéssel nem sok újdonságot árulok el azoknak, akik nem tudják. Persze én sem hordom a zsebemben a bölcsek kövét erre a témára vonatkozóan, ám mindenképpen tanulságos beszélgetést folytattam ma le egy ismerősömmel több órán keresztül.
Az illető dupla annyi idős, mint én, ám sosem került még az életében olyan helyzetbe, amikor neki kellett volna megszereznie valakit. Most igen, és nem meg, hanem vissza.
Az ember fejében megannyi verzió létezik, már-már általánosításként adjuk elő egymásnak az igét, hogy melyik esetben mit is kell tenni az áhított partner meg – vagy visszaszerzése érdekében. Ez a kategorizálás főként a nőkre jellemző – beszélgetőpartnerem is hölgy volt -, el lehet tehát képzelni a kedves férfiaknak, hogy micsoda észosztás folyik ilyenkor…
Nem új keletű problémával álltunk szemben ezen az estén sem: több éves párkapcsolat, ellaposodás, új irányba való keresgélés. Sztenderd verzió.
Ami a dolog pikantériáját adta az a korbeli különbség volt, s az, hogy én – fele annyi idősen – adhattam tanácsot egy házasságon, párkapcsolatokon túl lévő, és most egy újabb válság közepén álló hölgynek. Az illető hosszú marasztalás után szóvá is tette ezt.: „Hogy létezik az, hogy az anyád lehetnék, és mégis olyan jó tanácsokkal tudsz ellátni, mint senki más?!” – hangzott a rám nézve nagyképűnek hatható kérdés, ám én is meglepődtem rajta.
Szokták volt mondani, hogy az okos ember más kárán tanul. Nos, én ezt a verziót próbálom követni, no nem mereven tartva magam az érzéktelenség és a tudatosság határaihoz, de imádom szemlélni az emberi kapcsolatok hátterét, valóságát, és jókat derülök azon, amikor párok, ismerősök még egymás és maguk elől is szorosan elzárják azt a világot, ami nyilvánvalóan rossz, sőt azt a világot is,amiben valójában szeretnének élni.
Sokat tanulok ezekből a szituációkból. Megfelelő nyitottsággal járva az emberek között, sok olyan dolgot láthatok, ami felett a legtöbben átsiklanak, jelentőséget nem tulajdonítva a jeleknek élik életüket, majd csalódnak. Hiszen a felszínes otthoni mosolygás nem pótolja azt, ami egyszer már elromlott.
Az otthoni baráti együttélés nem pótolja a szerelmet, a tüzet, a meghittséget. A megszokás nagy úr, ám a változatosság megteremtése erény. Talán sokan nem értenek egyet velem ebben, hiszen „konzervatívok vagyunk de amúgy liberálisok is, és a boldogságot keressük”, ez azonban nem kapható meg anélkül, hogy esélyt ne adnánk magunknak erre.
A körülmények nem mindig jelentenek akkora befolyásoló erőt, mint amekkorát a felek tulajdonítanak ennek, és élik boldogtalan világukat ha kell, ha nem kényszerből, elvárásból és kötelességtudatból…na meg …látszatból.
Semmi forradalmi dolog nincs abban, ha valaki a teljes életre törekszik, annak minden szép és jó, maradéktalan megélésével. Nem ítélhető el senki sem azért, mert próbál a lehetőségeihez mértem mégis boldogulni magánéletében.
Nem követhetünk egész életünkben normákat, sablonokat, csak azért, mert „ez a helyesés, elvárandó”. Mert akkor hol maradunk mi? Hol marad az, aki talán boldoggá tesz bennünket, hova lesz az a rövidke életünk, amit kényszerből töltünk valaki mellett?
A körülmények figyelembevételekor persze a valós érzelmeket és az agyi – feltételezhetően – helyes gondolkodást kell mérlegre tenni. Az egyik mindig a negatív, a másik mindig a pozitív oldal.
Ezt javasoltam az ismerősömnek is, ismét figyelembe véve a körülményeket, látva az agyi dühöt, haragot, és az érzelmi szeretetet.
Kíváncsi leszek, melyik lesz erősebb….:)