Azt szokták mondani, hogy az ember a cselekedetei által ismerszik meg, nem a szavai által. Nos, én is így gondolom.
A mai világban, amikor igazából ezekre az értékekre nem is figyelünk oda, hogy ki, mit valósít meg abból, amit mond, mégiscsak erősíti bennünk a szavahihetőség fogalmát az, hogy az idei tél leghidegebb hét napján keresztül 20-30 ember, dacolva az időjárással megvalósít valami olyat, amiért sokkal többeknek kellene áldozni.
Elgondolkodtam azon, hogy hány olyan ember van az életemben, akikre mindig, minden körülmények között számíthatok. Nekem hála az égnek a két kezem is kevés, hogy megszámoljam. De mi van azokkal, akik mellől kifarolt az élet, a rokonok, a munka, a pénz? Értük megy a Munkát, kenyeret! éhségmenet keresztül azon az országrészen, ahol a leghátrányosabb kistérségek zöme található.
Az itt élők nem tudják milyen, ha számíthatnak a havi fizetésre, nem élhetnek luxuscikkekkel, sőt sokan azt sem tudják, hogy milyen reggel munkába indulni, mert generációkra visszamenőleg sosem láttak ilyet.
Körülbelül 12 kilométernyi menettel tartás után és közben is sok mindenen elgondolkodik az ember, a friss levegőn csak úgy cikáznak a gondolatok (a másokkal való folyamatos beszélgetés ellenére is). Eszembe jutott, hogy mennyi olyan fölösleges dolog van az életemben, ami maximum a szórakozást biztosítja számomra. Sőt arra is gondoltam, hogy vajon másoknak mi járhat a fejében a hosszú kilométereken keresztül.
Akkor egyszer csak megölelt valaki a menetből. Abban az ölelésben volt minden, ami élteti az embert. Szeretet, bátorítás, együttérzés, erő, és mégis sok gyengédség.
Akkor megértettem, hogy ezek az emberek miért lesznek nagyon jó barátok, jó kollégái egymásnak, és én miért fogok rájuk büszkeséggel és annak az ölelésnek az emlékével gondolni.