A napokban meglátogatott egy távoli rokonom, akinek a lánya Amerikában él, és ő maga is többször volt „kint” nála, közben gyermekéből feleség és amerikai családanya is lett egyben.
Néhány évvel ezelőtt immár férjezetten hazajött és 2-3 évet itthon – Magyarországon – töltött a lány, amerikai férjével és pici gyermekükkel együtt. Azt gondolták…Azt gondolták, hogy majd ebben az országban megélnek abból a pénzből, amit odakint összespóroltak – jelzem ott is kínkeservvel – és beindíthatnak valamit, ami aztán kamatozik nekik.
Talán nem árulok el titkot akkor, amikor már a történet elején elmondom, hogy közel egy éve ismét az USA-ban él a család.
Miért is?
Itthon, pár utcányira onnan ahol én lakom, felújítottak két egymás melletti házat, de nem amolyan magyar segédmunkás módszerekkel, hanem a kényelem mérsékelt, nem kihívó, ám minden precizitást kielégítő módján és mindenből a legjobb minőségre törekedve.
A férj hozta mentalitását, és legtöbbször reggeli edzésként megtette a Mónosbél-Szilvásvárad távot, futva (12 km) oda-vissza, majd jöhetett a fizikai munka (építkezés). Azt ugyan sosem értettem, hogy nyáron az itteni 40 fokban is miért van kapucnis pulcsiban és hosszú nadrágban, majd kiderült, hogy az itteni 40 fok kanyarban sincs a kaliforniai 40 fokhoz, abban már ő is lezserebben öltözködik.
Szóval, fázós amerikai ide vagy oda, ő megpróbálta. Talán nem voltak elég körültekintőek, és nem néztek alaposabban utána, hogy milyen országba jönnek haza. A honvágy nagyúr, de a lehetőségek nélküli vergődés még nagyobb.
Itthon egy amerikai megtapasztalhatja, hogy nem is olyan rossz, hogy náluk horribilis összegeket kell fizetni az egészségügyi hozzájáruláson felül (amit ott is automatikusan vonnak a fizetésből) betegség esetén az orvosnál, és vagyonokba kerülnek a különböző sürgősségi ellátások, és rehabilitációs kezelések is. Minden viszonyítás kérdése. Ott több pénzbe kerül, de össze sem hasonlítható az ellátás és az emberi élet védelme a hazaival. Talán tudatlan amerikainak látszik az ott felnevelkedett ember akkor, amikor azt mondja, hogy Magyarországon annyiba sem nézik lassan az emberi életet, mint Kínában, de azért elgondolkodtató, hogy a néhány évtizede még nagyra becsült magyarság mára már szitokszó lett a világban.
Pedig nem kellene így lennie, hiszen a kínaiakkal ellentétben mi, egyre kevesebben vagyunk, nem az emberek és a kultúra elfajzása az, ami a torzulást okozza, hanem a rendszerváltás után bekövetkezett, és folyamatosan zajló egymás eltaposása.
A könyörtelen semmittevést és a depressziót látja a világ, és sajnálják, hogy az egykor fegyelmezett, kedves és jókedvű népből mára nyomorgó tömeg lett.
A degradálást lehet személyekhez, kormányokhoz, pártokhoz kötni, de felesleges. Mi magunk alakíthatnánk úgy az életünket, ahogy akarjuk, ha felelős döntéseket hozva úgy használnánk demokráciánkat és az így kínálkozó lehetőségeket, ahogy azt a demokráciákban szokták.
Ma Magyarországon a választani képes lakosság 57 százaléka nem ismeri azt, hogy milyen demokráciában élni, és nem hajlandó tenni azért, hogy ne nyomorogjon. Ennyien vannak, akiket nem érdekel a sorsuk, nem érdekli őket az, hogy ők is felelősek a saját életükért.
És itt van a nagy különbség egy amerikai és egy magyar között. Az amerikai lakos a magáénak érzi az országát, a népét. Tudja, hogy saját maga választhatja meg azt, hogy milyen országban akar élni. A magyarokban nincs ilyen felelősség, nem értékelik a demokráciát, természetesnek veszik a jóllétet, és ma már természetesnek veszik a nyomort is. Sőt azt is, hogy nem demokráciában, hanem diktatúrában élünk.
Elengedte a magyar a demokráciát és nem tudja mi vár rá diktatúrában.
Persze ott a másik lehetőség is, ami már hajaz a mazoista üzemmódra, hogy szereti a hazai, ha a feje felett döntenek – tök mindegy, hogy jól vagy rosszul – beletörődik a sorsába. Hát ennyire megkeseredettek lettünk?
Valahol ezen gondolatok mentén dönthetett végül úgy az itt élő amerikai rokon család, hogy végül fájó szívvel, de elbúcsúznak Magyarországtól. És ők csak hárman voltak. De vannak sok-sok ezren, százezren, akik hasonló okok miatt hagyják itt országunkat. És ha jól belegondolunk, mi is mennénk.
A kérdés csak ott van, hogy vajon képesek vagyunk-e megrázni magunkat, és belerúgni azokba, akik elvették a szabadságunkat, akik miatt reményvesztett, kiröhögött nép lettünk?
Van-e még egy utolsó rúgás a magyarban ahhoz, hogy visszakapjon valamit? Valami megbecsülést, önbecsülést és hitet, hogy rajtunk múlik?
Tessék ezen elgondolkodni és közben jusson eszébe mindenkinek:
„Emberi szem nem láthat annál nagyszerűbb alkotást, mint a demokrácia. Engedjük uralkodni a szabadságot!”
/Nelson Mandela/